No love between us || Carl Grimes

01. | 03.

Két élő, lélegző embert pillantottam meg. Ugyanolyan meglepetten meredtek rám, mint én rájuk. Lenyeltem a falaltot amit rágcsáltam és csak bámultam őket. Egy magas, fiatal fiú barna hajjal, szürke szemmel, és egy rá kísértetiesen hasonlító korombeli lány, sötét hajjal és ugyanolyan nagy világosszürke szemekkel. Nem tudtam hogy mitől ijedjek meg elsőnek, hogy fegyvereik voltak, hogy véres volt a kezük, hogy ketten is voltak, hogy tuti beszélnem kell majd velük, vagy hogy egy lány volt a közelemben. Egy lány, ráadásul korombeli és meglehetősen gyönyörű. Kétség sem fér, eléggé nevetséges helyzet volt.

- Tudtam hogy nem bamba a srác. - Szólalt meg a fiú, a hangja és a "bamba" szó alapján egyből rájöttem ki ő. Szóval ezek többen vannak. Szuper.

- Mit akartok? - Kérdeztem meg, számomra is meglepően mogorva hangnemben. Mondtam, hogy nem erősségem a beszélgetés...

- Nyugalom kölyök, nem megölni jöttünk. - Kölyök? Három év sem lehet köztünk...

- Na ne mond... - Forgattam meg a szemeimet. - Hol hagytátok a kis sherlockot? - Utaltam a kisfiúra, aki követett egy ideig. A fiú elmosolyodott, majd összenéztek a lánnyal.

- Az öcsi jól van. - Mondta még mindig mosolyogva, majd megmozdította a kezét a hátizsákja felé, én pedig ösztönösen támadóállásra váltottam. - Nem vagy éhes? - Vonta fel a szemöldökét, én meg egyre inkább úgy éreztem magam mint egy őrült elmegyógyintézetes szökevény, akit már régóta próbálnak elfogni és bedugni valami ketrecbe. Hunyorítva néztem a fiúra, aki nevetni kezdett.

- Oké, oké megértem hogy mennyire idiótán fest, hogy két idegen egyszeriben kajával akar téged tömni. - Tette fel a kezét védekezően. Igen, eléggé idióták vagytok. - Figyelj, mi csak portyázni jöttünk, de mivel megláttalak téged...

- Van egy biztonságos hely. - Szakította félbe a fiút a lány, aki gondolom a srác húga. - Gyere velünk.

Egy pillanatra soknak éreztem ezt az egészet és gőzöm sem volt, mit tudnék erre felelni. A két ember megint egymásra nézett és csendben várakoztak a válaszomra, vagy hogy egyáltalán reagálok rá valamit.

- Van ott meleg víz? - Kérdeztem hirtelen, és lejjebb eresztettem a késemet. Ez a legfontosabb.

- Meleg víz, áram és rengeteg étel. - Mondta büszkén a fiú, én pedig próbáltam felmérni a dolgokat. Megfürödni és enni egy jót, vagy egyedül maradni és tovább szenvedni az éhségtől és a spórolástól? Nem is tudom... - Szükségünk van odahaza ilyen túlélőkre, mint te. - Ez milyen megtisztelő...

- Elviszünk oda, és a saját szemeddel láthatod, hogy igazat mondunk. - Szólalt meg ezúttal a lány, kis idő elteltével.

Összeszorítottam a szememet és olyan "miért ne" alapon beleegyeztem a dologba. Elvégre, nem várhatom örökké, hogy majd egyszer újra a saját csapatomban leszek. Hiányzik a társaság és a biztonságérzet. Ha meg majd nem tetszik amit látok, egye fene, majd elszökök vagy valami.

Furcsán éreztem magam, ahogy ott sétáltam a lány és a fiú között. Kicsit álomszerű volt ez egész. Néha-néha köhintett egyet a fiú, vagy váltottak pár szót egymással, ami még különösebb volt. Fogom én ezt bírni? Elviselni más embereket körülöttem? Beilleszkedni egy új környezetbe? Biztosan mindig paranoiás leszek valamiért. De túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne próbálkozzak meg vele.

Út közben sajnálatos módon belefutottunk egy járkálóba. Pedig imádkoztam, hogy ne legyen semmi extrém helyzet, legalább az odavezető úton. A fiú és a lány, egyszerre mondták ki az "enyém" szót, de végül a fiú ment cselekedni. Matatott valamit a tetemen miután az végleg megdöglött, én pedig kettesben maradtam a húgával. Egy lánnyal.