A Végzet napja

3. - Megmenekülve?

Fogalmam sem volt hova mehetnék. Eddig a remény a nagyszüleimben volt, de most... már nincs miért harcolnom. Az emberiség elbukott. Lassan eltűnik az összes ember a Földről.

Céltalanul bolyongtam a városban. Idő közben találtam egy kisebb boltot. Felpakoltam chipsekkel, csokival, és néhány gyümölccsel. Ezekből és a táska tartalmából még elélek pár napig.

A „belváros" egyik utcáján sétáltam, amikor megláttam egy egész jó állapotban lévő kocsit. Gyorsan leellenőriztem nincs-e benne élőhalott. Szerencsére nem volt, ez megkönnyítette a dolgom.Beültem, ráadtam a gyújtást. Semmi. Még egyszer megpróbáltam. Már adott ki hangot, de még mindig nem indult be. Viszont harmadjára sikerült.

Kigördültem az útra és elindultam Salt Lake City felé. Igen. Nos, úgy döntöttem, ha már amúgy sem tudok mit csinálni, és mozogva könnyebben túlélem, akkor bejárom az USA híresebb városait. Bár sokkal veszélyesebb is, mert több járkáló lehet, de kockáztatok. Hiszen már nincs semmi vesztenivalóm.

***

Úgy 3 órája utazhattam, amikor rámtörtek az emlékek. A könnyeim elkezdtek folyni, így az utat is homályosan láttam. Nem tudom elhinni, hogy csak az egyik pillanatról a másikra elvesztettem mindenkit. Talán, ha jobban figyelek a boltnál, vagy csak egy kicsivel hamarabb megyünk ki. Talán akkor még láthatnám őket.

Lehúzódtam az út mellé, a fejemet sírva hajtottam a kormányra.

Mint az átszakadt gátat a víz, úgy leptek el engem a képek.

Amikor bejelentették az apokalipszist, amikor anya arcát utoljára láttam, azt a kétségbeesést az arcán. Mikor a holtak megtámadtak, ahogy megöltem őket. És ahogy a nagyszüleimet lőttem le.

Ahogy kezdtem megtelítődni a szörnyű emlékképekkel, az érzelmek úgy szöktek ki belőlem. A végére már csak érzelemmentes arccal meredtem a semmibe.

A semmibe, ahol egy horda zombi tűnt fel. Már nem tudtam a múlttal foglalkozni, talán ez az én sajátos gyász módom. De jobb is így, minthogy egy sarokban kuporogva várnám én is a halálom.

Egyébként nem szabad feladnom! Lehet, hogy túlélték, és lehet, hogy egyszer újra viszont láthatom őket! Talán ez lesz az új életcélom. Járni Amerikát és keresni a családom. És persze nem meghalni!

A horda egyre közelebb ért, és úgy tűnt megláttak, vagy megérezték a szagom. Nem tudom, de mintha gyorsabban kezdtek volna felém közeledni.

Egy éles kanyarral megfordultam az úton és padlógázzal elhajtottam onnan.

Kénytelen voltam kerülőutat tenni, de a benzinmutató erősen cáfolta ezt. Már nagyon közelített a nullához.A térképet gyorsan átfutottam valami nagyon rövid kerülőt keresve. Találtam is egyet, amivel csak 10 percet vesztek. Persze a fő kérdés az volt, hogy a kocsi meddig bírja.

Egy 8-10 perc múlva megláttam a Salt Lake City feliratú zöld táblát.

Már csak egy kérdés volt! Mit fogok én itt csinálni? Talán először keresek egy másik kocsit, ami kicsit modernebb. Vagy egy benzinkutat, ha azt nem találok. Aztán persze egy boltot, és szerzek egy csomó kaját és valami takarót is, mert kezd lehűlni a levegő. Az éjszakákról meg ne is beszéljünk! Mínuszokban aludni 1-1 órácskát, egy szál kabátban nem a legjobb dolog...

A mélázásomból egy furcsa hang ébresztett fel. A motor!

Úgy tűnik teljesen kifogytam a benzinből, és most gyalog kell keresnem valami másik csotrogányt. Mert, hogy benzinkút ki tudja hol van és, amúgy sem fogok cipekedni nagy, nehéz kannákkal.

Kiszálltam a kocsiból, az ajtót becsaptam és elindultam a város központja felé. Meglepő módon csak néhány halottal találkoztam. Azokat a késemmel intéztem el, nem akartam feltűnést kelteni.

Az utcákon sétálva próbáltam kocsit keresni. Egyet sikerült is - ami jó állapotban volt, ez alatt azt értem, hogy nem volt kiégve vagy összeütközve egy másikkal -, viszont nem indult be.

Remek! Több 100 méter óta ez volt az egyetlen normális kocsi, de használhatatlan.

A napon sétálva kezdtem napszúrást kapni és éhes is voltam. Körülbelül dél lehetett, ezért leültem az egyik fa árnyékába. Magam elé tettem a hátizsákot.

Elkezdtem kipakolni az ehető dolgokat. Hát nem rendezhettem belőle bőségtálat! Kivettem egy almát és egy kekszes zacskót. Még maradt 3 konzerves kaja, de ahhoz már nem volt gyomrom. Visszaraktam a táskába és kibontottam a zacskót. Beleharaptam az almába, és mellé egy kekszet majszoltam.

Egész pihentető volt így ülni a kellemes szellő járta árnyékban, és enni. Persze, mint minden jót, most is jött valami, ami elrontotta azt.

Először csak 2 halott jött, akiket könnyű szerrel megöltem, majd jött a rosszabbik rész. Az utca végén rengeteg zombi tűnt fel. Hirtelen elkezdtek felém szaladni.

Felpattantam a földről, a táskámat felkaptam a hátamra, a maradék kajámat pedig eldobtam. Viszlát fincsi alma, és kekszecske... Elkezdtem szaladni az ellenkező irányba.

Egy kereszteződéshez értem, 3 fele vezetett az út. Mögöttem jöttek a zombik, az előttem lévő úton szintén egy nagyobb horda jött, és ahogy észrevettek futni kezdtek felém. A 3. úton lefordultam és teljes erőmből futni kezdtem.

Egyre közelebb értek. Elővettem a pisztolyom és lőni kezdtem rájuk. Párat eltaláltam és azok végleg holtan estek a földre, de még így is túl sokan voltak.

Hirtelen megláttam egy nagyon keskeny utcát, befordultam oda.

Ám egy kiálló drótba beleakadt a lábam. Nagyon csúnyán megvágtam magam. Tovább kell mennem, különben itt halok meg.

Fájt, ahogy ráálltam, de minden erőmet összegyűjtve futottam és lőttem rájuk.

Egyre jobban értek be, és magam előtt is megláttam párat. Már nem tudtam olyan gyorsan futni sem, de kiutat sem láttam sehol.

Hirtelen egy kezet éreztem meg a derekamon, a fegyveremet felé tartottam, de túl gyorsan történt minden.

Berántott valami sötét zugba, és a kezét a számra tapasztotta.