A Végzet napja

10. - Denver

- Mi a franc volt ez? - ugrottam meg az ülésben.

- Nyugi, csak egy halott! De már valószínűleg véglegesen nem él! - mosolyodott el Ty. Olyan természetesen mondta az utóbbi mondatot, mintha csak az időjárásról beszéltünk volna.

Visszadöntöttem a fejem az ablaknak és újra belemerültem a gondolataimba.

***

- Ébresztő Csipkerózsika! Megérkeztünk. - hallottam meg egy mély férfihangot. A szemeimet nehezen nyitottam ki, majd gyorsan vissza is csuktam. Azt hiszem kiégett a retinám.

Pár perc kellett, hogy megszokjam a fényt, de utána kérdőn meredtem Tylerre, aki éppen készült kiszállni.

- Elaludtam? - kérdeztem rekedtes hangon.

- Igen, de most szedd össze magad; nem lenne jó ha megöletnéd magad!

Elmosolyodtam a kijelentésére. Akkor ezt vehetjük aggódásnak?

Kipattantam a kocsiból, és a hátuljához sétáltam. A többiek már mind leszálltak.

Körbenéztem. Magas házak vettek minket körül, amiknek jó része le volt rombolva.

- Akkor a terv! - szólalt meg Tyler. Mindenki rá nézett. - Két csapatba osztódunk, és úgy megyünk keresni élelmet. 2 óra múlva itt találkozunk. Bármi fontosat találtak, azt hozzátok el, ami nem szükséges azt hagyjátok ott! Nem kell felesleges lom! Érthető?

Mindannyian bólintottunk.

- Akkor a csapatok: velem jön Dorine és Claire, ti pedig ketten. - mutatott Benre és Danielre.

- Akkor 2 óra múlva ugyanitt!

Kivettünk a teherautóból 5 hátizsákot, majd mindenki elindult a megfelelő irányba.

- Amúgy igazából hol is vagyunk? - kérdeztem egy 10 perc gyaloglás után.

- Denverben.

- Oh, értem. - újabb csönd állt be közénk. Nem is baj. Legalább nem hívjuk fel magunkra a figyelmet.

Miközben sétáltunk, szemügyre vettem a „tájat". Az utcákon kiégett kocsik álltak, némelyek egymásba voltak menve, és a legtöbbnek nem volt ajtaja, vagy csak szimplán ki voltak törve az üvegei.

Valószínűleg a belvárosban lehettünk, mivel nem láttam kertes házakat, inkább hatalmas, felénk magasodó, több szintes épületek vettek körül minket. Ezeknek a legtöbbje is le volt rombolva. Leginkább a zsidónegyed jutott eszembe. Emlékszem mikor a töri tanár megnézetett velünk egy filmet, ami a II. világháború idején játszódott. A zsidókat a nácik, a nekik kialakított helyekre zárták be. Aztán lázadni kezdtek - a zsidók - és a németek lebombázták őket. Az épületekből nem is lehetett kivenni, hogy egykor emberek laktak benne.

Most is hasonló volt a helyzet. Csak ezt a saját népünk okozta. Egy idegen faj kiirtása miatt.

Az első nap, amikor támadt a vírus, az utcákat ellepték a rendőrök és katonák. A tömegekbe lőttek, nem számítva, hogy vannak-e ott még élő emberek. És ezt mind azért tették, hogy megállítsák a zombikat.

Aztán a tömegekben mindenki átváltozott. A házban lévőkre támadtak. Már nem voltak elegek a gyalogos katonák, hiszen ők is beálltak a tömegbe. A katonaság tankokat és repülőket küldött. A repülők többsége rakétával volt felszerelve, amit előszeretettel használtak is.

Az épületeket kezdték bombázni. Szintén nem érdekelte őket, hogy vannak e túlélők.

Nekem csak szerencsém volt.

Hogy miért?

Mert még az elején ki tudtam jutni a belvárosból. Onnan ahol elszabadult a pokol. Szó szerint.

De a családomnak?

Nekik nagy valószínűséggel nem.

Az emlékek hatására legördült egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem. Nem akartam, hogy sírni lássanak. Hogy gyengének tűnjek.

Körbenéztem. Nem vette senki sem észre az előbbi kis eseményt, vagy csak nem akarta szóba ejteni. De ahogy elnéztem, mindenki előre bambult, néha oldalra vagy hátra pillantva.

A puskámat a kezemben szorongattam, készen egy váratlan támadásra. Eddig szerencsére nem történt semmi.

Az üzletek többsége már ki volt fosztva. Valószínűleg az első hullámban támadták le az emberek. Aztán a még életben maradtak.

Vajon mi lehet Adammel?

Mostanában csak magamra koncentráltam, észre sem vettem Adamet. Mármint nem igazán foglalkoztam vele. Alig beszélgettünk. Bár legtöbbször ő tűnt el, hiába kerestem.

Talán nem kellett volna otthagynom. Hiszen megígértük egymásnak. Bármi is történjen együtt maradunk. És ki tudja most mi van vele? Velük?

- Nézzétek! Ott látok valamit! - mutatott az egyik boltra Claire.

Valóban volt ott még megmaradt élelmiszer. Sőt, ahogy jobban elnéztem a polcok szinte tele voltak.

Vajon mi lehet odabent, amiért senki nem próbálta kifosztani?

Hát most megtudjuk!

Óvatosan lépkedtünk be a helységbe. Ekkor még nem számítottunk ennyire rossz dologra.