A Végzet napja

11. - Érzelmek

^Adam szemszöge^

Reggel mikor felkeltem nem találtam sehol Dorine-t. Pedig általában én hamarabb szoktam felkelni.

Lementem a nappaliba. Lucie a kanapén ült, és egy bögre teát ivott.

- Nem láttad Dorine-t? - kérdeztem. Elkezdett köhögni, gondolom megijesztettem. - Bocs, nem akartalak megijeszteni!

- Nem, semmi baj! Jól vagyok! - nézett fel rám. Leültem mellé és várakozóan néztem rá. - Ja, öhm... igen. Elmentek feltölteni a készleteinket. Azt hiszem... Denverbe mentek.

- Mi? Dorine nélkülem ment el? - na jó, most talán kicsit hisztérikusnak tűnhettem, de akkor is megígérte nekem. Bármi is történjen nem szakadunk szét. Most mégis elment. Nélkülem. És én féltettem. Bármi történhet vele, nem tudom megvédeni.

- Még te aludtál, viszont már kora reggel indulniuk kellett. De nyugi, nem lesz semmi baja! Ott vannak Ty-ék!

- Kik mentek még? - szegeztem neki indulatosan a kérdésemet. Ezt nem hiszem el! Miért nem ébresztett akkor fel?

- Claire, Ty, Ben, és... Dan.

- Daniel? Komolyan azzal a faszfejjel elengedtétek? Bármi történhet... - az arcomat a kezeimbe temettem, majd kifújtam egy mély levegőt.

Hogy engedhették el vele? Hogy mehetett el vele? Hiszen tudja jól, hogy mennyire utál minket, és bármit megtenne azért, hogy eltüntessen minket innen. Akár a zombik közé is lökné Őt.

Én ezt nem engedtem volna, ha tudok róla. De már nem tehetek semmit. Csak várhatok, hogy bejön-e azon az ajtón, vagy már rég az embereket gyilkolja Ő is.

Talán nem kéne így éreznem iránta, hiszen Ő biztos CSAK barátként tekint rám, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Azt hiszem már 1 hónapja beleszerettem. De ezt nem tudhatja meg!

***

Idegesen járkáltam fel s alá a házban. Már kezd sötétedni, de még mindig nem jöttek vissza.

Talán történt velük valami?

- Mikor jönnek már? - mormogtam magam elé.

- Figyelj! Ez előfordul! Hiszen Denver amúgy sincs közel, és nem is biztos, hogy találtak kaját! És úgy még több időt vesz igénybe a begyűjtés! De szerintem hamarosan itt lesznek. - mosolygott rám Lucie. Hogy tud ilyenkor is mosolyogni?

Az ajtó hirtelen kicsapódott. Először Clare lépett be rajta. A ruhája szakadt volt, és... véres. Aztán Ben és Tyler. Valakit cipeltek a vállukon. Daniel volt az. A feje lefelé lógott, úgy tűnt nincs eszméleténél. Nagy nehezen bevonszolták az ajtón és a kanapéra fektették. Nem nézett ki valami jól, de ha egy ujjal is hozzá mert érni Dorine-hoz, még így sem fog kinézni.

Az ajtót bámultam. Kezdtem kétségbe esni, hiszen Dorinet még mindig nem láttam sehol.

Ekkor viszont megláttam egy lábat, majd még egyet. Dorine valamit próbált bevonszolni, de nem nagyon ment neki. Tristan gyorsan elvette tőle a zsákot és a vállára kapta.

Dorine megfordult, majd hirtelen elkezdett futni felém.

Kitártam a karjaimat és csak mosolyogtam. Nem esett semmi baja! Még él! De soha többet nem fogom hagyni elmenni tőlem.

- Adam. - suttogta a mellkasomba. Szorosan öleltem magamhoz.

- Jól vagy? Ugye nem esett semmi bajod?

- Igen jól vagyok. Nekem nincs semmi bajom, viszont... - itt elhallgatott. Mégis mi a frász történhetett?

- Viszont?

- Danielt... megharapta... egy... egy zombi... - csuklott el a hangja.

- De ugye neked nincs semmi bajod? - toltam el egy kicsit magamtól, hogy szemügyre vegyem. Azon kívül hogy volt néhány karcolás rajta, és piszkos is volt, nem esett komolyabb baja.

- De várj! Akkor miért hoztátok ide? És még nem változott át?

- Ben kiégette a sebet. Azt mondta, ha egyből megteszi, akkor Daniel túlélheti. És, hogy már csinált ilyet. A lány teljesen felépült...

- De mi van ha mégsem sikerült? Átváltozik, és mindannyian meghalunk!

- Tudom. Ty-ék is tudják, ezért viszik be egy elkülönített szobába. Megfigyelik, meg minden. Ők sem tudják, hogy mennyi idő kell az átváltozáshoz...

Látszott rajta, hogy megviselték a történtek. Nem akartam újra felhozni benne az emlékeket, ezért sem kérdeztem meg tőle, mi történt az úton.

^Dorine szemszöge^

Az ágyban feküdtünk. Mindketten csak a gondolatainkba merültünk.

A fejemet Adam mellkasára hajtottam, ő pedig szorosan magához húzott.

Nem beszélgettünk, csak feküdtünk némán. De ez nem kínos csend volt. Inkább megnyugtató.

A gondolataim visszavittek Danhez. Bármennyire is utáltuk egymást, én mégis aggódtam miatta. Nem akartam még valakit elveszíteni. Bár tudom, hogy ez most elég abszurdnak hangzik.

Először is azért, mert nem nőtt túlságosan a szívemhez Daniel. De mégis megkedveltem egy kicsit. Tudom, hogy bunkó, és nem is kedvel engem, de tudom, hogy a valóságban nem ilyen. Hiszen akkor a többiek már rég kirakták volna. Na. persze nem ezért tudom. Hanem ismerős a helyzet. Ez inkább csak egy védekező funkció. Nem akarja, hogy megtudjuk mi történt vele. De nekem már egy kicsit megnyílt, és pont ezért hiszek benne. Talán a végén még jóban is lehetünk.

A másik pedig, tudom, hogy mennyire nehéz elveszíteni valakit, akit szeretsz. Feldolgozni a halálát. És a többiek szeretik Danielt. Ha most meghalna csak rosszabb lenne mindannyiunknak. Sokkal sebezhetőbbek lennénk.

Adam felé fordultam. Csak az arcát néztem. Vajon ő most mire gondol?

Hirtelen rám kapta a tekintetét. Majd halkan megkérdeztem tőle azt, amiről nagyon nehéz lesz beszélnem, de neki is tudni kell:

- Szeretnéd tudni mi történt?

Halihó Emberek!

Hát, ez a rész nem lesz annyira a kedvencem, főleg nem az Adam szemszöges- szerintem nem vagyok annyira jó benne. Ráadásul nem is lett annyira izgalmas, de na! Kellenek ezek is a történethez, hogy minden apró kis részletre fény derüljön. ;)

Azért remélem nektek tetszett, és nyomjatok egy csillagot vagy kommenteljetek. ;)