A Végzet napja

8. - Reggel

Visszabaktattam a meleget adó házba, és az emelet felé vettem az irányt. Bementem a szobánkba, egy nagyon gyors zuhany után bebújtam az ágyunkba.

Adam még nem volt sehol. Pedig általában egyszerre szoktunk lefeküdni aludni. Ami azt illeti, ma szinte egész nap nem is láttam.

Még egy óra mocorgás után, beláttam, hogy felesleges a fiúra várnom, és hagytam, hagy nyomjon el az álom.

Újra a réten voltam. Már vagy századjára. Megláttam anyát, ahogy közelebb lépdelt. Az események felgyorsultak és már rég túl voltunk a beszélgetős részen. A zombik újra megjelentek.

Felriadtam. Még sötét volt kint. Fogalmam sincs hány óra lehetett.

A derekamon egy kéz pihent és hallottam egy szuszogást is a fülem mellett. Oldalra néztem. Adam volt az.

Furcsa volt ez a helyzet. Hogy ennyire közel volt, ugyanis még sosem aludtunk ennyire... intimen. Általában meg volt köztünk a távolság.

Nagy nehézségek árán megfordultam Adam ölelésében. Nem akartam felkelteni, bár nem tudom, hogy tényleg felkelt volna. Miközben mocorogtam, a szorítása erősödött. Mintha félt volna, hogy elmegyek. Mintha nem akart volna elengedni. Mintha azt szerette volna, hogy örökre vele maradjak.

Jaj, Dorine! Milyen romantikus lettél mostanában! Már miért akarna örökké ölelni? Hiszen csak barátok vagytok, szövetségesek!

Néztem a nyugodt, alvó arcát. A szájára terelődött a tekintetem. A szája sarkában egy apró, alig észrevehető mosoly bújt meg. Vajon miről álmodhat?

Jó volt így látni. Mintha nem is lenne káosz körülöttünk. Mintha minden a régi lenne. Mint amikor még nem kellett rettegni a holnaptól. Hogy meg fogsz e halni, vagy egy újabb szerencsétlen napot fogsz túlélni. Mint amikor még nem kellett kihasználni minden élelemgyűjtő lehetőséget; mert csak elmentél a boltba és megvetted a szükséges dolgokat.

Adam arca hirtelen megrezzent, majd újra nyugodt lett.

Az ablakon kezdett beszűrődni a nap sugara. Lefejtettem a szorosan ölelő karokat a derekamról, és a fakeretes üveghez lépdeltem.

Nem lehetett túl sok mindent látni, csak fákat. De így is olyan gyönyörű volt. Ahogy a horizonton néhány napsugár megcsillant, és rávilágított a sűrű lombkoronákra. Ahogy a sötétséget eltörölte, és a vele járó bajt is. Az élőhalottak agresszivitása csökkent.

Mocorgást hallottam magam mellől. Adam a kezével - valószínűleg - engem keresett, de végül beérte a takaróval is. Egy mosoly szökött az arcomra, ahogy őt figyeltem.

A táskámhoz sétáltam. Kivettem belőle egy pólót és egy nadrágot. Gyorsan felkaptam, majd a bakancsomat is felhúztam a lábaimra.

Hagytam, hagy aludjon még Adam. Az ajtót a lehető leghalkabban nyitottam ki, majd zártam be.

Leslattyogtam a lépcsőn és a konyhába mentem. Még mindenki aludt. Kivéve Clair-t és Ben-t. Ők voltak az éjszakai „őrök". Nem tudom hol lehettek, de szerencsére a konyhában senki sem volt.

Csináltam magamnak egy gyors zöld teát, és leültem a nappaliba. A hamu halványan parázslott, így jelezve, hogy egykor tűz égett a helyén.

Nem tudom meddig ülhettem ott, de a teám kihűlt, és páran már felkeltek.

- Jó reggelt! - hallottam meg magam mögül egy álmoskás hangot. Ty volt az.

- 'Reggelt! - mondtam.

- Ma el kéne mennünk, feltankolni a készleteinket. Néhányan megyünk csak. Arra gondoltam, hogy jöhetnél te is...

- Persze, ez természetes! Hiszen tartozok neked... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert Tyler belevágott.

- Nem tartozol semmivel! Ez a célunk! Minél több túlélőt találni!

- De Daniel...

- Ne foglalkozz vele! Dan, más lett, mióta a szülei... - hirtelen elhallgatott.

- Tudom, mesélt róluk.

- Elmondta neked? - kérdezte hitetlenkedve. Én csak bólintottam egyet, mire ő sejtelmesen elmosolyodott, majd a konyhába ment.

Felpattantam a fotelből és én is a helységbe vettem az irányt.

- Na, és hánykor megyünk?

- 1 óra múlva. Úgyhogy legyél kész! Addig még megbeszélem a többiekkel is!

***

Ezt nem hiszem el!

Mintha Isten szándékosan ki akarna velem cseszni! Az egy dolog, hogy Adam nem „jöhetett" erre a kis élelemgyűjtő túránkra - mert az már túl feltűnő lenne, és a többiek nem bíznának meg bennünk -, de az hogy Tylernek Danielt is be kellett szervezni... az már túl lő az én mércémen.

Most egyedül kell megbirkóznom Daniel mindenbe-belekötök-amit-dorine-csinál projektjével.

Oké, elhiszem, hogy jól harcol, meg ért is a túléléshez, de akkor is! Ez nekem így nem jó!

Végül a „mentőosztagunk" tagjai: Claire, Ben, Daniel, Tyler és végül én.

A ház mögötti garázs-szerűségbe mentünk, ahonnan Ben lerántott egy takarót egy hatalmas járműről. Egy kamion volt az. Na, jó. Egy kisebb kamion, inkább teherautó.

Tyler és Ben ült előre. Mi hárman pedig a rakodórészre - az egyik oldalra Claire és én, velünk szemben pedig Mr. Bunkó-vagyok-Dorinnal -.

Fantasztikus! Másfél óra teljes összezárás Daniellel.