A Végzet napja

7. - Daniel

A bentiek először mit sem törődve az érkezésünkkel csinálták a dolgukat. Mikor Claire feltűnően krákogni kezdett, idenéztek. Kaptunk mindenféle tekintetet. Boldogat, dühöset és meglepődöttet.

A ház nem volt nagy. A legtöbben a nappaliban ültek. Középen volt egy hatalmas kanapé, előtte egy kisebb dohányzóasztal, az előtt pedig egy kandalló. Elbambultam a tűz fényes lángjain, és eszembe jutottak az emlékek. Az elmúlt hetekben történt események.

- Srácok, ők itt Dorine és Adam! Az erdőben találkoztunk velük és gondoltuk csatlakozzanak ők is hozzánk! - kezdte Lucie.

- Ezt nem hiszem el Lucie! Hány embert akarsz még idehozni? Nem is ismerjük őket!

- Nyugi, Dan! Nem úgy volt, hogy a célunk az, hogy minél több túlélőt találjunk?! - kelt a védelmünkre Claire is. Az említett fiú csak némán visszaült a helyére.

A többiek mosolyogva jöttek bemutatkozni. Mind nagyon kedvesek voltak.

- Figyi! Ne foglalkozz Daniellel! Csak nehezen bízik meg az idegenekben! Egyébként Rosie vagyok!

- Dorine. - bólintott, majd Adamhez ment.

Lucie hangját hallottam meg az egyik szobából.

- Gyertek! Kész a vacsora! - mind megindultak a hang irányába. - Gondolom ti is éhesek vagytok! Gyertek! - mosolygott ránk Lucie.

A konyhába mentünk. A szoba közepén egy hatalmas asztal volt, körülötte székek. 2 hely ki volt hagyva nekünk. Leültem, és elkezdtem kanalazni a leves szerűséget.

Nagyon rég nem ettem főtt ételt. Eddig csak konzervkajákon éltem.

***

A kandalló előtt ültem. A kezemben egy fémpohárban gőzölgő tea volt, míg a hátamra egy lepedő volt terítve.

Mostanában Adammel eléggé közel kerültünk egymáshoz. Mármint nem úgy. Legalábbis az én oldalamról csak baráti a dolog, és nem is szeretnék többet. Jobb így.

Számíthatunk egymásra, megvédjük egymást, és túléljük.

2 napja jöttünk ide. Mindenki nagyon barátságos velünk, és be is tudtunk illeszkedni. Úgy tűnt teljesen elfogadtak és már csapattagként tekintettek ránk is (Lucie, Claire, Rosie, Ben, Tyler, Tristan, Jake). Kivéve egy valakit. Danielt.

Ő mindig levegőnek néz minket. Ha megyek a konyhába, ő inkább eljön onnan. Vagy kitérőt tesz, csak azért, hogy ne kelljen velünk egy légtérben tartózkodni.

A házban körbevezetett Rosie. Az emeleten voltak a szobák. Mi is kaptunk egyet-egyet Adammel. Persze ő ragaszkodott hozzá, hogy egy szobában legyünk. Én beleegyeztem, sőt még örültem is, hogy ezt akarja, mert az utóbbi 1 hónapban mindig „együtt" aludtunk; és biztonságosabb is így, mert nem ismerjük a többieket. Persze, nem arról van szó, hogy nem bízok meg bennük - mert ugyebár ők befogadtak, sőt még ételt is adtak -, de akkor sem tudhatjuk, mit szeretnének. Lehet, hogy ez csak egy álca! Hülyeségeket beszélsz Dorine! Ők befogadtak, te meg ilyeneket gondolsz róluk!

Hallottam, hogy valaki elment mögöttem. A padló megnyikordult. Hátrakaptam a tekintetemet. Már ösztönös nyúltam a késemért.

Daniel volt az. A kés szorításán lazítottam, és csendben a földre engedtem. Láttam ahogy lefordul az egyik sarkon, majd egy ajtócsapódást hallottam.

Felálltam a földről, a teámat leraktam az asztalra és elindultam én is abba az irányba.

Beszélni szerettem volna Daniellel.

Lefordultam én is a sarkon. Megláttam a teraszajtót. Közelebb mentem. Daniel az egyik fa tövében ült. Kiléptem én is a hűs levegőre, és a fiú mellé sétáltam.

- Leülhetek? - kérdeztem tőle, mire ő felkapta a fejét. De ahogy meglátott, vissza is fordította és a semmibe meredt, újra. Jól van, ezt igennek veszem!

- Szóval, én csak beszélni szerettem volna veled... tudom, hogy nem könnyű bízni az idegenekben. Én sem bíztam meg annyira Adamben, amikor először találkoztunk, de most... most már az életemet is odaadnám, ha meg kéne mentenem!

- Én-én nem szeretném, ha haragudnál ránk, elhisz...

- Én nem haragszom rád! - szakított félbe - Csak mióta a szüleim meghaltak... és kitört ez a vírus is... nem igazán tudok megbízni az emberekben.

- Sajnálom!

- Most magamra hagynál?! - kérdezte, vagy inkább állította - persze, egyértelműen kérdésnek hangzott, de mégis másabb volt -. Nem tudtam eldönteni.

Már azt hittem végre békét köthetünk, de most újra visszatért a bunkó énje.