A Végzet napja

4. - Csapatban

A hirtelen ijedtségtől azt sem tudtam mit csináljak. Mivel még életben voltam, rájöttem, hogy nem egy halottról van szó.

A pisztolyom a kezemben volt, de nem tudtam mit csinálni, mivel az illető szorosan a falhoz nyomott.

Úgy tűnt nem vettek észre a zombik, ezért erőszakosan leszedtem a kezét a számról. Egyből dühösen álltam neki.

- Mi a...?

- Elég lett volna egy köszönöm is. - mondta mély, férfias hangon és egyben szemrehányóan is. Ekkor kapcsoltam, hogy végül is megmentette az életemet.

- Köszönöm... - felnéztem rá.

Egy kisebb részen beszűrődött a fény, így láthattam szőkés-barnás tincseit, és arcát. Max 20 évesnek tippeltem, arcán enyhe borosta volt.

- Gyere! - utasított és elindult balra. Követtem, bár alakját csak nehezen tudtam kivenni a félhomályban.

Kinyitott egy ajtót, majd egy utcára értünk. Így, világosban sokkal magasabbnak tűnt, és a haja is szőkésebb volt.

Normál esetben helyesnek mondanám - persze most is annak tartom -, de valahogy most nem igazán tudok a szerelemre vagy a kapcsolatokra gondolni.

Némán álltunk egymással szembe. Én csak lehajtottam a fejem és a cipőm orrát pásztáztam.

A kínos csendet végül én törtem meg.

- Nem gondoltam volna hogy találok itt elő embert!

- Én sem. Ami azt illeti hetek óta csak halottakat látok! - nevette el magát.

Általában bizalmatlan vagyok az idegenekkel, főleg ebben a helyzetben, de valahogy ő más volt. Mármint megbíztam benne. (Jó ez is érthető, hiszen, ha halottként akart volna látni, akkor hagyta volna, hogy megegyenek azok a lények. Vagy csak nem akart egy újabbat?)

- Egyébként Adam vagyok! - nyújtotta a kezét. Egy rövidke hezitálás után, végül megmondtam a nevem.

- Dorine!

- És... hogy-hogy egyedül?

- Öhm... a családom meghalt... azt hiszem... - furcsa képet vágott. Gondolom az „azt hiszem" nem volt egyértelmű, ezért gyorsan folytattam - Épp bevásárolni voltunk, amikor elsodort egy tömeg tőlük. Akkor tört ki a vírus Los Angelesben és menekülnöm kellett. Ezért sem tudom, hogy élnek-e még.

- Oh, sajnálom!

- Nem kell!...Úgy értem, hogy nem érek azzal semmit, ha az emberek sajnálnak... És, mi van a te családoddal? - váltottam gyorsan témát, közben elindultunk, csak sétáltunk, mivel egy helyben ácsorogni nem a legbiztonságosabb.

- Nekem nincs családom... Kiskoromban árvaházba adtak, aztán egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerültem. - nem tudtam mit mondani, de ha akartam sem tudtam volna mivel újra megszólalt.

- És hova tartasz?

- Nem tudom. Most Henderson Cityből jövök. Eddig a nagyszüleimben volt a reményem, de most, hogy meghaltak... nem tudom... Na, és te?

- Talán New York, vagy Washington... vagy New Jersey. Fogalmam sincs, gondoltam, ha már ennyi szabadidőm lett, bejárom a világot! - nevetett fel. Jó látni, hogy van, aki ilyen optimistán tudja venni a dolgokat. De legalább a céljaink ugyanazok.

Úgy döntöttünk szerzünk egy kocsit, és - mivel én eléggé kifogytam a tartalékaimból - keresünk egy boltot is.

Találtunk is egy non-stop boltot. Vagyis régen az volt. Leellenőriztük, hogy tiszta-e, majd míg én összeszedtem a megfelelő cuccokat, Adam őrködött. Belepakoltam mindent a hátizsákomba, kezembe vettem a pisztolyom. Elindulhattunk kocsit keresni.

Így a táskám sokkal nehezebb volt, és hamarabb is fáradtam el a cipelésében. De szerencsére nem kellett sokat sétálnunk, ugyanis találtunk egy elég jó állapotban lévő fehér kocsit. Nos, igen. Csak azért egy fehér kocsi, mert egyáltalán nem vagyok otthon a kocsi márkák témájában. Ezért csak egy fehér kocsi.

Ami már nem annyira fehér, mivel a rajta lévő kosz elkezdte barnássá színezni.

Végül - hosszú veszekedéseken át - megegyeztünk, hogy Denverbe megyünk.

Adam vezetett én pedig az anyósülésen ültem. Néztem az elsuhanó tájat, ami el is álmosított. Nekidőltem az ablaknak és behunytam a szememet. Már vagy egy napja nem aludtam, úgyhogy igazán rámfért ez a kis pihenés.

És most nem is kellett félnem. Hiszen itt volt Adam, aki megvédett.

El sem hiszem, hogy ezt mondom, hiszen még csak néhány órája ismerem. És máris megnyíltam neki. Bár ebben az időszakban szükség van szövetségesekre. Persze, valamennyire bizalmatlan is vagyok, mert mégiscsak egy vadidegenről beszélünk. A démonaim egymás ellen vitáztak. Hogy miért bízzak Adamben és miért ne.

Pár perc múlva szemhájaim ólomsúlyúvá váltak és lassan elnyomott az álom.

Ha tetszett csillagozz, vagy kommentelj! :)