A Végzet napja

9. - "Nem bízok az idegenekben!"

Körülbelül 10 perce utazhattunk, amikor észrevettem, hogy Daniel bámul. De nem csak néha rám nézett, nem! Hanem folyamatosan! Mintha a telekinézis képességét szerette volna rajtam gyakorolni.

Próbáltam nem figyelembe venni.

A körmeimet bámultam, és közben piszkálgattam, mintha valami nagyon fontos dolgom lett volna vele. De egy idő után ez is kezdett zavaró lenni.

Aztán becsuktam a szemem, mintha aludnék. Persze a tekintete lyukat égetett bennem, és ezt sem bírtam sokáig.

Aztán az utat néztem. Hirtelen tényleg nagyon izgalmas lett az elsuhanó - eddig unalmasnak hitt - zöld táj.

Ezek az elfoglaltságok tökéletesnek bizonyultak 20-30 percre. Utána hiába forgolódtam, és nézelődtem körbe, valami izgalmasabb tevékenység után kutatva, nem találtam.

Nem bírtam már tovább Daniel bámulását semmisnek nézni.

Lassan ráfordítottam a tekintetemet. Igazából nem is lett volna túl sok gond vele, ha nem undorodó pillantásokat küldött volna felém.

Hosszan a szemébe néztem, és próbáltam az ő arcvonásait felvenni, majd megszólaltam.

- Mégis mi bajod van velem? Hm? - szegeztem neki indulatosan a kérdéseimet.

- Nekem? Nekem az égvilágon semmi! - mosolygott rám angyalian.

- Jaj, ne játszd már az agyad! Teljesen hülyének nézel? - láttam, ahogy mellettem Claire nem tud mit kezdeni a helyzettel, és nem tudja, hogy beleavatkozzon a kis veszekedésünkbe, vagy jobban jár, ha némán figyeli az eseményeket és meghúzza magát. Végül az utóbbit választotta.

- Ugyan Dorine! Te nem vagy hülye, ne gondold ezt magadról! - beszélt teljesen nyugodt hangon, közben irritálóan mosolygott. Szóval tudja a nevem?

- Én ezt nem mondtam!... Szóval, végre kibököd, mi bajod van velem? Azt hiszem már elégszer bizonyítottam, hogy megbízz bennem!

- Nekem nem elég! Mint mondtam, nem bízok az idegenekben! - emelte meg egy kicsit a hangját, de újra visszatért a nyugodtság.

- Ó, Daniel! Ne legyél már ennyire gyerekes! Majdnem egy hete veletek vagyunk, úgyhogy ne mond azt, hogy idegen!

- Számomra még mindig azok vagytok. - beszélt még mindig félelmetesen nyugodt hangon. Ez lenne a vihar előtti csend?

- Dan, igaza van Dorine-nak! - szólt közbe Claire is a veszekedésbe, és ezzel az én javamra passzolva a pontot, ugyanis elismerte Dan hülyeségét.

Na, jó. Nem konkrétan a hülyeségét, de viszont a gyerekességét igen, hiszen tényleg nem vagyunk már idegenek a számukra. Ez csak olcsó kifogás, valami titokzatos dolog elfedésére.

- Már eleget bizonyítottak az elmúlt napokban, és megérdemlik azt, hogy rendes csapattagként bánj velük! - mondta komoly és egyben szigorú arccal Claire.

Daniel elfordította a fejét és nem szólalt meg többet. Vagyis ezt hittem először, de egy 10 perc elteltével folytatta a cseszegtetésemet.

- Különben is, miért kellett neked is jönnöd? - morogta inkább magának.

- Már ne haragudj, de én is szívesebben lennék otthon, mint itt, veled! - nem hagyhattam ezt annyiban.

- Akkor miért nem maradtál ott?

- Mert Tyler megkért rá, hogy jöjjek, szóval nem fogom csak miattad visszavonni az ígéretem! - most már igazán dühös lettem rá. Hogy jön ő ahhoz, hogy miért jöttem? Ha ennyire nem bír megállni, akkor ő miért jött?

- Jól van, srácok! Álljatok le! - kiabált már Claire is.

Aztán fogta magát előrébb csúszott, átkopogott a vezetőfülke és a rakodórész közötti válaszfalon. De ez a kopogás más volt, mintha egy jelszó lett volna.

A jármű lassított majd megállt. Kérdőn néztem Clair-re, mire ő csak intett nekem, hogy kövessem.

Leugrottunk a teherautóról és előre mentünk. Tyler és Ben is kérdőn néztek ránk.

- Szóval srácok, vagyis inkább Ben! Nem cserélnél helyet Dorine-nal? Már nem bírom hallgatni a veszekedésüket! - fújt ki egy mély levegőt Claire.

- De, persze! Gyere! - Ben kipattant az ülésből, aztán segített bemásznom. Nem mintha egyedül nem ment volna, de inkább rá hagytam. Ez végül is kedves volt tőle.

Hallottam a lépteket, ahogy a kocsi hátuljához sétálnak, majd felugranak rá. Aztán jött a kopogás. Bizonyára azt jelezte, hogy indulhatunk.

Nem értem Daniel viselkedését. Pedig amikor kint leültem vele beszélni, azt hittem végre békét köthetünk. Már kezdtem megkedvelni. Ami nem is csoda, hiszen irtózatosan dögös, de ha nem ilyen lenne a stílusa, és nem így állna hozzám, hozzánk... akkor még talán barátok is lehetnénk.

Ja, persze! Jó vicc Dorine! Most mondod milyen helyes, blabla, aztán meg kitalálod, hogy barátok lennétek? Hogy CSAK barátok?

A belső hangomnak igaza volt.

De talán jobb is így, hogy utál. Így távolságtartóak leszünk mindketten a másikkal és nem lesz köztünk semmilyen kapcsolat. Nem szeretnék szerelmes lenni, vagy hasonló érzéseket, amiktől rózsaszín ködben úsznék; hiszen az csak a végemet hozná. Mindenféle szempontból.

Nem tudnék koncentrálni a körülöttem lévő dolgokra, és akkor valószínűleg elég hamar meghalnék. Egy zombi miatt.

A másik nézőpont: mi van ha szakítunk? Akkor újra utálni fogjuk egymást?

És még jó pár érvvel tudnék felhozakodni.

Úgyhogy a következtetés: a legjobb ha nem teremtek semmiféle kapcsolatot Dannel! Sőt, nem is lennék rá képes!

Ezt ugye te sem gondolod komolyan? Nem tagadhatod le, hogy vonz valami Danielben!

Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem mi történik körülöttem.

Csak egy nagy csattanást hallottam, ami kirángatott a „kis" világomból...