Egyszer Volt Hol Nem Volt, Volt Egyszer Egy Sárkány... /befejezett/

25.fejezet-Bizalom

Teljesen tehetetlen voltam.
-Ne vállald, Cas! Nem kell megtenned!-kiáltott Naren, de nem figyeltem rá. Kizártam őt és csak a szakadékot néztem. Gondolatban kerestem Gevint, de nem válaszolt a hívásomra. Mi tévő legyek? Végre megtaláltam az egyetlen helyet, ahol önmagam vagyok, ahol nem lógok ki a sorból, erre most el kellene hagynom.
A hátam mögött veszekedtek. Ren mindennek lehordta a tanácsot, ők pedig a saját igazukat szajkózták. Thaniara néztem. Minden érzelme az arcára volt írva. Nem akarta, hogy elhagyjam Axestet, de azt sem akarta, hogy leugorjak.
-Ti is tudjátok, hogy erre a hegyre még egyetlen sárkány sem jött fel. Mitől lenne ez más most?-kiabált Naren teli torokból.
-Elég!-vágtam közbe, még mielőtt Owen visszaszólhatott volna.-A tanács meghozta a döntését, most rajtam a sor. Nem kérhetek senkit sem arra, hogy helyettem döntsön. Ez most az én dolgom és bármi lesz, örülök, hogy megismertelek titeket.-suttogtam mosolyogva és mostanra már mindenki engem nézett, teljes csendbe burkolózva.
-Cassie...-suttogta Ren erőtlenül.
-Én meghoztam a döntésemet.-jelentettem ki határozottan, mire mindenki visszafolytott levegővel, feszülten figyelt engem. A pillantásom végigszaladt az embereken, akik most előttem álltak és végül megállapodott Narenen. Hirtelen végigpörgött előttem az összes közös emlékünk, mint a filmekben. Az első találkozás, gólyatáborban, aztán szeptember elsején, majd szépen sorban az évek. És valahol a tábor kezdete környékén teljesen másként emlékeztem rá, mint a korábbi időpontokban.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon és lehullott a földre. Naren szeme megtelt könnyel.
Gevin, ha hallasz, kérlek ments meg!-suhant át az utolsó gondolat a fejemen és léptem egyet hátra, egyenesen a szakadékba, ahol már nem volt talaj alattam. Zuhanni kezdtem. A levegő körülölelt és már nem vágytam semmire, csak hogy eldöljön a sorsom.
Lehunytam a szemem.
-Cassie!-kiáltott Ren és abban a pillanatban belecsapódtam valamibe. A levegő is kiszorult belőlem. A szemem megtelt könnyel és ezúttal nem a szomorúság hozta elő. A fájdalom miatt sírtam. Szóval ilyen lenne a halál? Kevésbé fájdalmasnak hittem. Lassan kinyitottam a szememet és elképedve néztem a vörös pikkelyre a kezeim alatt.
-Gevin!-suttogtam teljesen felszabadultan és az arcomat a sárkány hátába fúrtam.-Köszönöm.
-Te hívtál, én jöttem-szólalt meg Gevin megnyugtató hangja a fejemben.
Leszállt a szírt tetején és én azonnal leugrottam róla és Ren nyakába vetettem magamat.
Naren magához húzott és egy pillanatra azt hittem, hogy soha többé nem fog elengedni.
-Ne merd még egyszer ezt tenni velem!-suttogta a nyakamba, mire felnevettem és lassan elengedtem őt, csakis azért, hogy Thaniat és Eliotot is magamhoz húzhassam.
-El sem hiszem, hogy leugrottál.-motyogta Thania még mindig lefagyva.-Dehát miért tetted? Nem gondoltál bele, hogy meg is halhatsz?
-Bíztam Gevinben. Csak ennyi volt fontos számomra-vontam meg a vállamat.
-Ha megölted volna magadat, esküszöm, hogy kinyírtalak volna-mosolgott rám Eliot. Nevetve engedtem el őt is és mind a tanács felé fordultunk, akik leesett állal bámultak rám.
-Azt hiszem megéri a tiszteleteteket-mosolygott önelégülten Naren, mire mind felnevettünk.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK...