Ok a harcra //Befejezett//

Harmadik emlék - Akarom, akarom!

Pattanásig feszülő idegekkel vártam az esti büntetőmunkát. Mi történhet? Újra megcsókol? Vagy esetleg tudomást sem vesz rólam? Vagy...
Kérdések tömkelege kavargott a fejemben, de nem tudtam mit tenni így csak vártam.

Kilencet ütött az óra, és a könyvtárban ültem. Ültem és vártam. Mikor Malfoy megérkezett, a könyvtárosnő elmondta, hogy a feladatunk nem más, mint, hogy én ülök, Malfoy pedig odahozza az első polcnyi könyvkupacot, amit én ABC sorrendbe rakok, visszaviszem, és hozom a következő polcot a helyemre leülő mardekárosnak, és így váltogatjuk egymást, hogy dolgozzunk együtt, hogy ha úgy alakul párbajozzunk, s ezzel több büntetést érdemeljünk ki. A két évvel idősebb fiú rám se nézett! Egy hang sem jött ki a torkán, és kerülte a tekintetem. Persze észrevettem, hogy mikor nem figyeltem rá, ő engem bámul. Szemem sarkából láttam, hogy folyton föl-le jártatja tekintetét rajtam, emiatt viszont fészkelődni kezdtem ültömben, s nagy örömmel pattantam fel, mikor rám került a hordás sora. Malfoy leült a helyemre, elsiettem a könyvekért, odaadtam neki, s míg ő rendezgetett, én őt vizslattam. Szürke szemeit a könyvekre szegezte, s ide-oda jártatta, szőke, szabadon engedett haja lelógott, egy arcizma sem rezzent, míg tekintetét rám nem emelte. Szemei úgy csillogtak, mint egy felhőtlen éjszakán a Hold, és a csillagok, megbabonáztak, s ezúttal nem kaptam el a tekintetemet, itt úgysem láthat senki, kivártam, mi lesz belőle. Hátamat az egyik polcnak vetettem, s csak reménykedni tudtam, hogy nem dől össze, kezeim mellettem lógtak, s így eléggé védtelennek éreztem magam, de képtelen voltam megmozdulni, így néztem farkasszemet a fiúval. És az érzéseimmel.

Ahogy nézett, kiesett az épp kezében tartott könyv, gyomrom megremegett, nagyot nyeltem, de nem kerülte el azonban a figyelmemet az sem, hogy Malfoy keze úgy remeg, mint a kocsonya. Nem tudom, mennyi ideig voltunk mozdulatlanok, de visszatekintve csak egy bűnös pillanatnak tűnt. Az ébresztett fel minket, hogy a könyvtáros nő szólt, vége a büntetésünknek mára. Némán kisétáltunk, felém fordult, s láttam, valamit mondani akar, de végül nem szólalt meg, csak sarkon fordult, és elment. Követtem példáját, s elindultam a másik irányba, a Griffendél-torony felé. A folyosón csak a cipőm kopogása, és hangos lélegzetvételeim hallatszódtak. Szívem hevesen dobogott, kezeim, lábaim remegtek, szinte már ziháltam, ujjaimat tördeltem, mikor hirtelen elém toppant McGalagony professzor.

- Hova-hova?
- Vissza a toronyba – szóltam különösen halkan, hangom megremegett, bizonytalan voltam.
- Mi a baja? – ráncolta a szemöldökét szemüvege mögül a professzor, aki szintén észrevette különös viselkedésemet.
- Csak fáradt vagyok, professzor – hazudtam halkan.
- A büntetőmunkán volt átok? – méregetett hosszasan.
- Egy sem – feleltem még halkabban, szememet lesütöttem.
- Helyes!
- Hisz nekem? – csodálkozva néztem rá.
- Szeretnék – apró, ritkán látható mosoly jelent meg a szája sarkában, de csak egy pillanat erejéig. – Na, eredjen lefeküdni.

A hálókörlet fürdőszobájában sokáig álltam a zuhany alatt, csak álltam, és folyattam magamra a forró vizet. Megnyugodtam tőle. Lassacskán kiszálltam a kádból, magam köré csavartam egy fehér törülközőt, s halkan benyitottam a sötét szobába, ahol Lily már békésen aludt. Megtörülköztem, ledobtam a törülközőt, s felvettem a pizsamaként funkcionáló óriási, rövid ujjú pólót, és bebújtam a kényelmes ágyba, hogy végre véget vessek ennek a napnak. Persze nem számoltam az álommal.

Álmomban a Roxfort üres folyosóit róttam, csak én voltam. És egy hang.
- Brooklyn! – szólított meg a hang. Kedveskedő, édes volt, de kihallottam belőle a fenyegetést, és a hidegséget is. – Gyere! – suttogta félhangosan, s én mentem.
Nem tudtam ellenállni a hang csábításának, ami bezengte az egész iskolát. Rengeteg folyosón, és lépcsőn rohantam végig, míg el nem értem a nagyterem előtti folyosóra, ahol nekifeszülve az ajtónak, kiléptem az udvarra. Azonban mielőtt tehettem volna akár egy lépést is, egy lila átok röppent felém, eltalált, és...

Felébredtem. A veríték gyöngyözött a homlokomon, úgy lihegtem, mintha kentaurok kergettek volna ki a Tiltott Rengetegből. Felültem, megtöröltem az arcomat, és körbenéztem. Valaki – kizárásos alapon Lily – elhúzta a baldachinos ágyam függönyét. Kihúztam a függönyt, és észre kellett vennem, hogy már hét ágra süt a nap, már javában tart a reggel, Lily pedig már nincs a szobában. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, felkaptam a még mindig földön lévő törülközőt, és célba vettem a fürdőszobát. Tusolás közben azon merengtem, vajon mit jelent az álmom – tudni illik, ha az álmokról van szó, nagyon babonás vagyok. Végül arra jutottam, hogy biztos csak nagyon sok dolog történt az elmúlt két napban, ezért álmodtam ilyen zavaros dolgokat.

Határozott léptekkel róttam a folyosókat – akárcsak az álmomban –, ahogy a nagyterembe siettem reggelizni. Ahogy bekanyarodtam volna a nagyterembe, Lucius Malfoy gyakorlatilag átgázolt rajtam. Ahogy elment mellettem, vállával meglökött, én pedig a váratlan támadás miatt egyensúlyomat vesztettem, és a földön végeztem. Várva, hogy a hátamban tomboló fájdalom alábbhagyjon, csukott szemmel feküdtem a hideg, köves talajon, ám, ahogy kinyitottam a szememet egy kézzel találtam szembe magam. Automatikusan elfogadtam a segítő jobbot, de amint ezt megtettem a kézből mintha áram csapott volna belém, ami az egész testemet betöltötte. A fejem búbjától egészen a lábujjaim hegyéig. Egy erős rántással segített felállni az illető, de amint szembetaláltam vele magam, lélegzetem elakadt. Nem engedte el a kezemet, de nem is bántam. Tenyere úgy simult az enyémbe, mintha mindig is oda tartozott volna, ahogy belenéztem a két szürke szembe, rájöttem, életem legnagyobb hibáját követtem el. Elvesztem. Csak ő volt és én. Ketten. Számomra legalábbis. Gyomrom megremegett, szempillám akaratlanul is megrebbentek, s be kellett látnom, hogy akár tetszik, akár nem, én beleszerettem a két évvel idősebb, mardekáros fiúba. Lucius Malfoy. Ahogy ott álltunk, megszűnt létezni körülöttünk a világ, számomra.

Három, talán négy hét is eltelhetett a felismerésem óta. Attól a pillanattól kezdve, minden megváltozott. Szememet nem tudtam levenni róla, félénkebb lettem, jelenlétében ügyetlenkedtem: mindent elejtettem, levertem, a jegyeim is – még jobban – romlottak, kevesebbet ettem, és beszéltem, gondolataim folyton körülötte jártak, volt, hogy álmomban is. Azonban, mikor október első estéjén a hálóruhaként funkcionáló pólómban, és egy hálóköntösben sétáltam a sötét, üres folyosón, hogy kiszellőztessem a fejemet, összetalálkoztam Vele. Gyomrom megremegett, agyam rögtön elborult. Nem akartam a közelében lenni. Olyankor mindig rosszul jövök ki a dologból, bármi is az. Mint az első vasárnapi könyvtári büntetőmunkán, azután a bizonyos felismerés után, mikor is levettem a polcról a könyveket, és mikor le akartam rakni elé, mindet ráejtettem. De az is eléggé kellemetlen volt, mikor az ezt követő kedden McGalagony utasítására mostuk a lépcsőket, és tiszta vizet hozva megcsúsztam a lépcsőkön, a víz pedig ráömlött. És még sorolhatnám.

Ahogy megláttam a folyosón, hátráltam pár lépést, majd hátat fordítva neki, futni kezdtem. Hallottam, hogy követ, így megszaporáztam a lépteimet. Már csak pár lépés választott el minket, mikor épp megbotlottam, s elkezdtem lefelé szánkázni a lépcsőn. Éreztem, ahogy elkapja a köntösöm szélét, de annyi ereje már nem volt, hogy a lendületemet is visszatartsa, aminek az lett az eredménye, hogy együtt gurultunk le a lépcsőkön, s kastély főkapujához érkeztünk. A fájdalommal próbáltam nem foglalkozni, felpattantam, és nekidőlve a kapunak kitártam azt. Esett. Sőt, zuhogott, a föld tiszta sár volt, s olyan sűrű cseppekben hullott az eső, hogy a Tiltott Rengetegig sem láttam el, pedig az nem volt messze. De ez egy kicsit sem izgatott jelen pillanatban, ugyanis meghallottam, hogy Malfoy is sikeresen feltápászkodott, és elindult utánam. El akartam tűnni a közeléből, s jelenleg egyetlen egy kiutat láttam csak. Kiléptem a latyakos talajra, a lábam alatt besüppedt a talaj, és megéreztem a fejemre hulló cseppeket, nyomban fejemhez lapult a hajam, és a ruhám, de csak rohantam tovább. Hirtelen megragadta a kezemet, kirántottam karjaiból magam, de megálltam tőle tisztes távolságban.