Smart ass H.S. /Hun./ Bef.

Smart ass 45

Jó olvasást!

Neked Harry Styles.

Mielőtt bármit mondanék a legfontosabbról fogok neked írni,megosztom veled azt amit rejtegettem mindenki elől egészen eddig.

Nyolc éves lehettem amikor elvesztettem az igazi szüleimet és a nővéremet Alisont. Még mindig élénken él bennem az arcuk jellegzetes vonása,még mindig érzem a fájdalmat amikor megtudtam ők innentől kezdve nem léteznek többé. Megszűntek lélegezni,többé nem dobogott a szívük,nem volt aki haza várt és ölelt magához olyan törődően amire csak egy igazi család képes. Emlékszem,az nap vérfagyasztóan hideg volt,szinte vészjelzőn jelzett,hogy történni fog valami rossz ami örökre szólóan megfogja pecsételni a sorsot. Iskolából haza menet rossz érzések kergettek egészen addig míg be nem fordultam az akkori házunk utcájába ahol a szirénák vadul sípoltak amitől már rögtön elkapott a sírhatnék hiába nem tudtam akkor még mi is történt pontosan és kivel. Rengeteg ismerős sikítozó,síró ember gyűlt össze a házunkhoz egészen közel,mire azonnal megéreztem,hogy az én családommal történt valami komoly baj. Ám amikor megláttam az autónkat gajra törve neki rohanva egy félig kidőlt fa törzsének a szívemet mintha kitépték volna a helyéről és halt volna meg mindenki szeme láttára. Aztán oldalra pillantva láttam a mentős embereket akik azokat a bizonyos fekete zacskókat készítették elő és hordágyakat... Teljesen megtörtem,nem tudom leírni mit éreztem abban a pillanatban,sőt még most sem bírom épp ésszel felfogni ezt az egészet. Tisztán látom magam előtt ahogyan az apró termetemmel a kíváncsiskodó embereket vadul löktem félre,és rohantam fürgén az autóhoz majd elveszetten kukucskáltam be a törött ablakokon keresztül majd akartam abba akaratosan bemászni ha nem kapott volna el az egyik helyszínelő és vonszolt arrébb miközben hangosan kiabált amit nem is értettem,csak a családomra voltam képes gondolni akik többé nem léteztek,itt hagytak egymagamra ebben a szennyezett világban. Még is fél pillanatra megláttam Alison élettelen testét ahogyan az újszülött Oliverre vetve magát védte meg a haláltól ezzel feláldozva saját magát. A hangosan síró kisbabáért akinek a hangjából ugyan annyira sütött a fájdalom mint az enyémből. Annyira fájt,fáj a mai napig is... Sírva rogytam le a földre és csak zokogtam azt kiáltva 'miért nem velem történt? Miért nem én haltam meg?' Ők nem érdemelték ezt a sorsot,úgy mint senki sem. Náluk jobb embereket nem ismertem,ők voltak a biztos támasz amire minden gyereknek szüksége lehet. Nem voltunk a leggazdagabbak a környéken,de a legfontosabbat mindig megadták. Az őszinte szeretetet,amit más képtelen volt még csak megközelíteni. Nyolc évesen egyedül maradtam a nagyvilágban a kis öcsémmel aki csupán három napos volt és túl élte a szörnyű,tragikus balesetet hála Alisonnak aki megvédte őt,meghagyta nekem búcsúajándékként. Teljesen árván,a szüleim és a nővérem után könyörögtem de nem kaptam semmit,az ég adta világon semmit csupán a sok kést ami a szívembe lett szúrva. Az emberek sajnálatát utáltam,nem hogy segített volna túl vinni az őszinte gyászt,jelentősen rontott az így is pocsék helyzeten. Talán a hideg földön esetlenül,vadul zokogva jöttem rá,hogy nekem nem szabad megtörnöm,Olivernek hatalmas szüksége van és lesz rám míg világ a világ,meg kell tanítanom az életre hiába voltam csak egy kisgyerek akkoriban sikeresen felfogtam a tragédia által rám hárult feladatokat. Még ha én is a családom sorsára kívántam magam,nekem is meg kellett volna halnom,úgy mint nekik,együtt kellett volna megélnem velük mindent. Nem értettem,sőt mai napig sem miért nem haltam meg én is,nekem miért kellett életben maradnom? Én miért nem ülhettem abban a pillanatban abban az átkozott kocsiban? Még mindig azt kívánom,bárcsak ők élnének és én nem. Nyolc évesen teljesen elvesztettem saját magam,azt hittem az élet csupán egy rossz színjáték amiben csupán kis bábuk vagyunk akiket valakik irányítanak kedvük szerint. Akkoriban tényleg fájt minden lélegzet,képtelenségnek tűnt az egész,egyszerűen nem akartam elhinni,hogy ők valójában nem fognak többé létezni. Igényeltem a törődésüket,de nem kaptam meg senkitől,mert senki más nem tudta őket helyettesíteni. Egyébként anyukámat Juliett Frizz-nek hívták apukámat Luke Wrong-nak. Számomra mindig is ők voltak a megtestesült ideál,csodás szülők és szeretők voltak. A valódi nevem Olivia Wrong,döbbenet,ugye? Alison volt az én legjobb barátom,a nővérem aki mindig támogatott és hárította magára a huncut kis csínyjeimet a szüleim előtt akik mindig úgy tettek mintha hittek volna neki. Mindössze két évvel volt nálam idősebb,de nála szerethetőbb és okosabb lánnyal nem találkoztam azóta sem,és szerintem nem is fogok. Annyira különleges volt... Sokszor hitték ránk,hogy ikrek vagyunk annyi sok volt a külső és belső hasonlóságunk amire nagyon-nagyon büszke vagyok,mert ezáltal amikor a tükörbe nézek megpillantom őt magamban. Aztán következett a temetés... Nem tudom pontosan mi és hogyan zajlott a gyász és a virrasztás alatt,szinte nem észleltem belőle semmit,gyerekhez nem illően tűrtem a ceremóniát még ha én is azt hittem meghalok a szívfájdalmamba,de nem tehettem semmit,volt akire vigyáznom kellett,Oliverre. Ezután kis idegig anyukám nővéréhez kerültünk az öcsémmel együtt,de nem bírtam elviselni a tudatot,hogy a szüleim és Alison meghalt alig 50 méterre a háztól ahol álomra kellett hajtani a fejemet,mondanom sem kell szörnyű volt... A Kanadai Londonban mindenki a tragédiáról csevegett állandóan,a tévében szüntelenül ez folyt amitől már a hajamat téptem,erős depresszióba kerültem ahonnan pontosan nem is tudom hogyan sikerült kitörnöm. Nem ettem,nem ittam csak a kisbaba öcsémet tartottam a kezeimben,egyedül nálam hagyta abba az állandó sírást és szintúgy én is akkor nyugodtam meg amikor a karjaimba tarthattam. Csak ő maradt nekem akit igazán szerettem,ő adta belém a minimális életet,ő volt az én családom. Hosszú ideig pszichológus járt hozzám,ugyan is elalvás előtt láttam a szüleimet az én és Oliver ágya mellett állni és énekelni az altatónkat amitől lassan de alább hagyott a keserves sírásom majd zuhantam a kínzó álmaimba amik szüntelenül róluk szóltak. A környezetemben lévő emberek lassan már kezdtek őröltnek nézni amiért mindenhol láttam a szüleimet,képzeletben fogták a kezemet és kísértek mindenhová amerre az utam vitt. Ez ment heteken keresztül míg apa legjobb barátja és a felesége meg nem látogatott minket egyenesen New Yorkból. Hősiesen emeltek fel minket a legaljáról,szinte teljesen elszakítottak minket a múltunktól amiért nem tudom,hogy hálás legyek e felnőtt fejjel. Megtiltottak a valódi szüleimre gondolni,nem tettek semmi olyat ami minimálisan rájuk emlékeztetett volna,új életet kezdettek velem a szó szoros értelmében,a múltat olyan gőzerővel törölték ki belőlem ahogyan csak tudták. Nem létezett többé az anya,apa szócska ha az igazi szüleimről volt szó,csupán ha róluk,köteleztek,hogy így hívjam őket. Minden este az akkoriban legmodernebb mesét nézették,nem meséltek könyvekből aranyos kis történeteket,véletlenül sem akartak semmi olyat csinálni ami hasonlít a szüleim nevelési módjához. Viszont ha akkor nem bukkannak fel olyan váratlanul és visznek el Kanadából akkor valószínűleg még mindig ott sírnék ahol senki sem látna. Megakadtak nekünk minden csecsebecsét éveken keresztül,próbáltak rendes szülőként viselkedni velünk,mintha valójában a vér szerinti gyerekük lettünk volna. Lassacskán,de kezdtem újra vissza térni az életbe,de elég volt a legkisebb emlékeztető és újból vissza süllyedtem a depresszióba. Aztán az egyik éjjel a valódi szüleimmel álmodtam akik megkértek,hogy fogadjam el az életem és felejtsem el őket,tegyem meg ezt értünk és Oliverért. Megpróbáltam azt tenni amit kértek,így hosszú idő elteltével,de kezdtem beletörődni a dolgokba,mi mást tehettem volna... Értük képes voltam harcolni magam ellen. Idővel egyre kevesebbszer álmodtam velük,egy évvel később teljesen eltűntek az életemből,többé nem álltak az ágyam mellett,nem énekelték kellemes hangjukon az altatót,nagyon nehéz volt őket valójában elengednem. Nagyon féltem,rettegtem attól,hogy el fogom őket felejteni,nem fogok emlékezni az arcukra,nem fogok emlékezni a hangjukra,a szemük egykori boldog csillogására. Ezért hát minden éjjel az ablakom alatt ültem és néztem a csillagokat amik sokszor megmutatták nekem őket,néha így néha úgy. Akadt amikor csak egy kecses kezet láttam pontosan olyat mint az édesanyámé volt,vagy konkrétan őket amitől mindig sírdogáltam de másképpen mint előtte. Valahol mélyen megkönnyebbültem,hogy végső megnyugvásra tértek. Vagy talán csak hallucináltam volna? Valószínűleg,de akkor az adott belém lelket,hogy képes legyek küzdeni a testvéremért és a szüleim által feladott feladatért. Ezután tisztábban láttam az új,nevelő szüleim vad küzdelmét értünk mire kezdett fokozatosan kezdett feloldódni a jeges szívem,kezdtem elengedni a családomat végleg,nem kínoztam többé magam. Évekkel később tinédzserré váltam,az idő elteltével már nem minden gondolatom forgott az elhunyt családom körül,mondhatni normális lett az életem,abszolút tág fogalomba véve,mert semmi sem lehetett a régi,de olyan erősen próbálkoztam amennyire képes voltam,csupán az öcsémért aki mindennél többet jelent nekem. Valóban mindent tökéletessé varázsoltak az új szüleim akiket megszerettem,mindent megtettek ennek érdekében,hogy kedvesen gondoljak rájuk. Aztán valami megváltozott amikor kiderült,hogy a nevelő anyámnak nem lehet saját gyereke. Nem úgy viselkedett velünk mint eleinte tette,de szerencsére apa volt legjobb barátja továbbra is betöltötte az igazihoz hasonlító minta apa szerepet amiért örökre hálás leszek neki.