Káosz (Sárkányerő I.)

2

Az égen a zöld fény még mindig táncolt, a tizenhat éves fiúnak reményt csillantva a szemébe, ahogy a hóviharon keresztül egyre közelebb került a forrásához. Már lassan esteledett, s bár a hold nem látszott, a sötétség jelezte ezt. Fili mélyet sóhajtott érezve fáradtságát, de tudta, hogy nem feküdhet le, ha a viharban haladni akart. Nem volt hozzászokva a hosszútávú járáshoz, így lábai kicsit megremegtek a fáradtságtól. De semmiképp sem akart megállni. Nem akarta elhalasztani az esély, hogy saját védőállatát lássa. Még emlékezett az első és eddigi egyetlen találkozásra vele, bár alakját nem bírta felidézni, mégis biztos volt benne, hogy ha látná, felismerné...

Az egyetlen fényforrás még mindig a sarkifény volt, amelyik egyenletesen mozgott. Fili hirtelen furcsa érzést érzett átfutni a testén, ami egyszerűen csak késztette a sietésre. Bár esze egyre inkább azt súgta, hogy álljon meg, pihenjen meg, és csak reggel induljon tovább, lelke mindenével azt mondta, hogy folytassa útját, hogy érjen célba minél hamarabb.

Lassan a nap vöröses fénye halványan áttört a hóviharon, mindenkinek tudtára adva, hogy hajnalodik. Fili érezte valaki jelenlétét, minden lépéssel egyre erősebben. Már csak sejteni tudta, hogy védőállata közelsége az, de hogy hogyan, azt nem értette. És minél erősebbé vált ez a jelenlét, annál inkább sietett a fiú.

A nap lassan legmagasabb pontjához ért, kivilágítva mindent. A fiú otthonában néha a nap meg sem jelent az égen hónapokon át, így furcsa volt ilyen magasan látnia. A hóvihar már lenyugodott, bár inkább amiatt, hogy Fili egy szárazabb, számára ismeretlen helyre ért, mintsem hogy azért, mert vége lenne. A monoton, mégis élettel teli hómező átváltozott egy selymes füvű rétté. Mindenfelé virágok színezték be a láthatárt, kisebb - nagyobb dombok magasodtak körös - körül. Az égen alig pár szétszórt felhő szállt, azok is átengedve a napfényt, ha véletlenül is a nap elé kerültek.

A fiú elég hamar észrevette a változást, s akármennyire is azt érezte, hogy közel áll céljához, mégis megállt, és körülnézett. Körbeszimatolt, de számára hirtelen túl sok illat csapta meg ahhoz, hogy meg tudja különböztetni. A levegő tisztasága nem változott az otthonihoz képest. Egy - egy állat repült egyik ágról a másikra, amiket Fili ámulva nézett. Látott már ilyesmit, de nagyobbat, és más színűt, a sast. Amit most látott viszont túlságosan különbözött ahhoz, hogy sasnak nevezze, mégis valami közös vonása volt hozzá. Egy róka is elfutott a fák közt, amit Fili egyből felismert, bár látta, hogy az otthoni fehérhez képest ez éppenséggel vöröses - fehér volt.

A szokatlan hőség is eljutott hozzá, így kénytelen volt levetni vastag bundáját, ezzel végül feltárva kinézetét. Vörös haja kicsit tüskésen hátrafelé állt, nem mutatva túl nagy gondozottságot. Mély sötétzöld szemében a tájjal szembeni kíváncsiság látszott, és a pillanatnyilag elfelejtett cél elérésének reménye. Ruhái még bunda nélkül is vastagoknak bizonyultak, biztosítva azt, hogy az ember ne fázzon meg. Nagyrészt fehérek voltak, egy - két feketés csíkkal a vállnál, a csuklónál, és a bokánál.

Most hirtelen kiábrándult, rájőve hogy miért is van ott. Fürkészni kezdte a láthatárt, ami most szűknek tűnt, főként a fiú körül ágaskodó fák miatt. Újra a tegnapi furcsa, morgásszerű hang hallatszott, ezúttal viszont hangosabban és közelebbről... és valahogy fájdalmasabban. A fiú egyből odafordította fejét. Tudta, hogy milyen hang ez: a védőállata hangja. Nem is figyelve tovább a tájat rohant, egyre levegő után kapkodva a sietség miatt.