Káosz (Sárkányerő I.)

4

Lassan és nehézkesen kinyitotta a szemét. A nap már épp a hegyek mögé alacsonyodott, így az első dolog amit meglátott az a vöröses, felhőtlen égbolt volt. Alatta a selymes fű puhábbnak tűnt mint bármelyik eddigi fekvőhelye. Kezét is kinyújtotta, és végigtapogatta a helyet. Egy - egy erősebb szárú növény néha útját állta a kezének, de ezzel nem is zavartatva magát kikerülte őket. Becsukta a szemét és mélyet szimatolt a friss levegőbe, ezúttal jobban elkülönítve a különböző illatokat.

Ahogy mozgolódott, hirtelen megfájdult a háta, ami arra késztette, hogy odakapjon kezével és kinyissa a szemét. Nem érződött semmi a hátánál, ami jelezné a fájdalom forrását. Összevont szemöldökkel próbálta felidézni a korábbi eseményeket, hátha talál valamit, ami megmagyarázná az égető érzést. Elég nehezére esett, még a feje is megfájdult hirtelen a gondolkodástól, így majdnem félbe is szakítva. Végül összeszedte magát és mélyen az események felidézésére összpontosított.

Hirtelen átvillant a szeme előtt a sárga lény kérlelő pillantása,... az a fájdalom, amit megélt az a lény, és a nő aki mindezt tette.... Talpra szökött és körbenézett reménykedve, hogy valahol meglátja védőállatát. De nem látta sehol. A látóköre is elég tág volt, de mind hiába, nem tűnt fel a szárnyas állat.

- Miért? - suttogta könnybelábadt szemekkel. - MIÉRT?! - Ordította el magát teljes erejéből. De ezt mind csak magától kérdezte, válasz nem érkezett. Sóhajtott egy mélyet. Itt az ideje hazamenni. Elindult az erdő felé, ahonnan azelőtt jött. A bundája ugyanott volt, ahol fennakadt, így a fiúnak nem kellett sokat keresnie. Lehajtott fejjel ment a távoli hómező irányába, egy - egy szembecsapódó ágat figyelembe se véve. Már semmi sem érdekelte; sem a gyönyörű, ismeretlen táj, sem a naplemente, sem az újfajta állatok. Csak ment előre, abba az irányba amerről jött. A már kitaposott hó mentén könnyebb volt közlekedni, és biztosította Filit, hogy jó úton halad. Megint az éjszaka folyamán kellett utazzon, de ez sem nagyon zavarta, vagy - pontosabban - nem is érdekelte. Mostmár vissza akart kerülni a családjához és a többi natthoz.

Hajnal felé érkezett az otthonához közeli erdőbe, mikor feltűnt neki hogy a hóvihar szokatlanul korán el van már állva, de ezt is csak egy pillanatig méltóztatta figyelemre, mikor megint erőt vett rajta a szomorúság és üresség. Ahogy kiért az erdőből csodálkozva nézett körbe a homályt keltő sötétségben, fürkészve a kis tisztást, ahol a kis falu van. A köd is nagy mértékben akadályozta a látást, így Fili lassan lépegetett előre.

Valamiben megbotlott, sőt majdnem el is esett. Nem volt kő, vagy valami kemény, csupán nagy. Fili lenézett, és kikerekedett szemekkel látta, hogy egy élettelen natt fekszik ott. Letérdelt melléje, nem is sejtve az igazi tragédiát. Szólnom kéne apumnak... De a teste nem engedelmeskedett. Néhány könnycsepp gördült le az arcán, s bár tudta, hogy a halál egy természetes dolog, érezte és látta is, hogy ezt valaki más tette.

Lassan világosság lett; ez volt az, ami Filit kiábrándította gondolataiból. Felállt, és körbenézett, és csak egy pillanat kellett neki, hogy felfogja, hogy mi történhetett itt.

- Anya! - ordított, reménykedve, hogy szülője még életben maradt. Körbe - körbe futott, megnézte a hullák arcait, remélve, hogy egyikben sem ismeri fel anyja kinézetét. Egy fej nélküli holttestnél állt meg, és körülnézett, a hozzá tartozó fejet keresve. Mikor tekintetével megtalálta, lassan és ijedten fordította maga felé az arcot. Egy rémülettől kikerekedett szemű, barna hajú nő fejét látta maga előtt, és egyből felismerve.

- É-én... vagyok az e-egyetlen t... túlélő? - Apját nem látta sehol a láthatáron, így eléggé biztosra vette, hogy ő az egyedüli Natt most. Düh öntötte el és szomorúság. Hirtelen átvillant a szemei előtt a sárga lény kérlelő tekintete, és fájdalom ment át rajta.