SCREAM - Sikolts! [befejezett]

6. fejezet

Dante

Zo szavai lesokkoltak. Csak fogtam őt, és bámultam a rémületet az arcán, ahogy a saját, vértől vöröslő ujjait nézi. Így állhattunk némán vagy két percen át. Aztán észbe kaptam, hogy Scarlett már milyen régen berohant. Így szó nélkül leültettem Zoey-t a lépcsőre, és elindultam az ajtó felé. Csend honolt odabent. Minden rendben volt a kis házikóban. Kivéve azt, ahogy Scarlett a fürdőszoba ajtajában, összerogyva bámult befelé. Lassan odamentem hozzá tekintetemet rá szegezve, és megérintettem a vállát, amitől összerezzent. Aztán felnéztem, és olyan tárult elém, amiről soha nem gondoltam volna, hogy részem lesz benne. Az első és legszembetűnőbb az volt, hogy mindenhol vér volt. A második meg Caroline szétszabdalt, meztelen teste a fürdő közepén. A hátán feküdt, a szemei nyitva voltak, a szőke haja véres, összetapadt tincsek a feje körül. De a legrémesebb látványt a vágások nyújtották. A testét kisebb-nagyobb vágások szabdalták. És volt egy... Volt egy, ami a mellei között indult, és a hasa aljáig ért, és ettől a mély vágástól a teste mintha szétnyílt volna. Szinte felhasították a bőrét, a húsát, mindent.

- Scarlett... - mondtam ki a nevét a még mindig előre bámuló lánynak. A hideg kirázott a látványtól. Kedvem támadt volna sírni is. Úgy éreztem, nemsokára elhányom magamat. És semmit sem értettem. De tudtam, hogy ki kell vinnem innen Scarlett-et. – Gyere! – fogtam meg a karját, hogy felfelé húzzam.

- Megölték, Dante. – hagyták el a szavak a száját. Ez egyértelmű volt. Mégis, így kimondva olyan dolgokat vont maga után, amikre nem voltam felkészülve. Sem a jeges, szívet markoló félelemre, sem a pánikra, és az értetlenségre. - Caroline... meghalt! – mondta. Aztán egyik pillanatról a másikra felpattant. – Valaki itt van, és az a valaki megölte őt! – kiabálta. Szemei izzottak, a vörös haja csak úgy szállt körülötte. – Nincs többé... - tette aztán hozzá remegő hangon, a szája lebiggyedt. Odaléptem hozzá, és megöleltem. Olyan erősen öleltem, hogy féltem, összetöröm. De nem tiltakozott. Szüksége is volt rá. És nekem is szükségem volt erre az ölelésre. Scar szipogott, és nagyokat nyelt, a könnyei patakokban folytak lefelé.

- Szólnunk kell róla a többieknek! – jelentettem ki aztán, és eltoltam magamtól, majd kézen ragadtam, és kisiettünk. Zo ugyanúgy ült, ahogy hagytam. – Zoey! Gyere, mennünk kell. Szólnunk kell a többieknek! – szólítottam fel, mire lassan felnézett. Nem maradhatott egyedül. Nem mertem kimondani. A szavaknak túl nagy súlya volt. Túl súlyos tény volt az, hogy valaki megölte egyikünket, és az lehet, hogy most minket akar megölni. Ezt egyszerűen képtelenség volt ép ésszel felfogni. Így csak őt is kézen ragadtam, és felhúztam. – Siessünk. – kértem aztán, és gyors léptekkel indultam meg. Nem tudtam, mi lett volna az ésszerű. Legszívesebben ordítottam volna. Ordítottam volna a többieknek, hogy vigyázzanak. Elordítottam volna a történteket. De valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy nem pánikolhatok. Valakinek tartania kell magát. Legalább addig, míg nem teszünk valamit. Így csak odaértem a mólóhoz, és bekiabáltam nekik. Mikor nem szóltam vissza Grant hülyeségére, és a lányok pedig csak álltak mellettem falfehér arccal, észrevették, hogy baj van. Evezni kezdtek kifelé. Mikor Ty jobban szemügyre vette Zo-t, olyan eszeveszett evezésbe kezdett, hogy onnantól húsz másodperc múlva már kifelé mászott a csónakból.

- Mi ez? – kérdezte aggódva, Zo-hoz lépve, és megfogva a kezét, amire már rászáradt a vér. – Mi a fene történt? – nézett most rám, szinte kiabált. Angie rám emelte aggódó pillantását. Kérdőn fixírozta az arcomat. Nem volt merszem kinyögni. Lehajtottam a fejemet.

- Scarlett?! – próbálkozott Grant a lánynál. – Scarlett, mi a baj? És hol van Care? – Scar felemelte a fejét, és Grant szemébe nézett. Aztán kinyúlt, és remegő szájjal ölelte magához a srácot. Grant meglepetten nézett rá, miután eltolta őt.