SCREAM - Sikolts! [befejezett]

15. fejezet

Zoey

Gyér fény borította el a tisztást, és az erdőt. Felüdülés volt szemeimnek a világosság, a véget nem érő sötét után. Annyi idő után most mégis... Hajnalodott. Neszezés hangzott a fák közül, lassan minden életre kelt. A kocsinak támaszkodtam. A mentőautó villogója hevesen váltogatta a kék és piros színeit, de a hangja elnémult, amikor befordult a faházak közé. Megérkeztek... Most már vége... A mentőautót követték a hatóságok. Rendőrök, helyszínelők, halottkémek... emberek tömkelege lepte el az eddig olyan reménytelenül üres helyet. De most már nem voltunk egyedül. A hányingerem kevésbé volt olyan intenzív, mint egy órával ezelőtt, de még mindig éreztem, ahogy valami visszafelé tolakszik bennem. A fejem zsongott. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra. Vége volt...

- Zoey... - hangzott valahonnan tompán a nevem. Mikor nem reagáltam, ismét meghallottam. Lassan kinyitottam a szemeimet, és felnéztem. A mellettem levő másik autóból jött a hang. Mentősök állták el a beszélőt, de persze tudtam, hogy Ty az. Egymás szemébe néztünk. Azt várta, hogy odamenjek. Lassan lepillantottam magamra. Koszos voltam. Koszosnak éreztem magam. És ezen vérrel borított ruhám sem segített. Kezdett megalvadni, de még nem volt teljesen megszáradva. Ettől csak még rosszabb volt, mert belegondoltam, kiknek a vére borít. Ismét elkapott a rosszullét. A kezeim remegtek, a lábaim majdnem összecsuklottak. Az arcom égett a rászáradt könnyektől. De végül erőt vettem magamon, és elindultam Ty-hoz. A mentősök végeztek az ellátásával, és óvatos pillantással néztek rám, miközben odaengedtek hozzá. Az előbb, mikor meg akartak vizsgálni, dührohamot kaptam. Csak üvöltöztem és ellenkeztem, és ezt látva hagytak egy kis nyugtot. A pánikroham, és a sokkos állapot kifejezések hangzottak el ezután. Lehet, hogy így volt. De ez volt most a legkevesebb. Azt sem csodáltam volna, ha teljesen begolyózok, és egy elmegyógyintézetben kötök majd ki, miután hazamegyünk. Azonban láttam a férfiak szemében együttérzést, és csodálatot is. Ez némiképp jól esett feldúlt lelkemnek, másrészt emlékeztetett a rideg valóságra.

- Meg sem kérdezem, jól vagy-e. Csak gyere ide. - nyúlt a kezemért Ty. Erősen megszorítottam az ujjait, és az összecsukható ágy mellé álltam. - Minden rendben lesz. Ígérem. - nézett aztán a szemembe mélyen, és másik kezével megsimította az arcomat. Lenéztem a lábára. A mentősök ellátták, sínbe helyezték, és ideiglenesen rögzítették. A kórházban majd röntgenfelvétel készül, de enélkül is kitalálható, hogy hosszú időre gipszbe kerül majd a lába. Hosszasan kifújtam a levegőt. És hálát adtam azért, amiért csupán egy gipsz jár Ty-nak. Nem tudtam elképzelni nélküle az ezek után következő időt. Szükségem volt rá. Arcom beletemettem tenyerébe, ami gyengéden tartotta gondolatokkal elnehezült fejemet.

- Indulunk. - jött oda az egyik mentős, megszakítva kettőnk pillanatát. De nem bántam. Elléptem az ágytól, hogy a férfi a társával be tudja tenni a kocsi hátuljába, majd hagytam, hogy felsegítsen engem is. Alig vártam már, hogy a kórházba érkezzünk. A szívem hevesen dobogott a gondolatra, hogy mi történhetett, mióta az első mentőautó elhajtott a moteltől. Dante-val együtt. Leültem hát Ty mellé, és miközben a mentős becsukta az ajtókat, a kis ablakon figyeltem, ahogy magunk mögött hagyjuk a helyet. Még egy pillantást vetettem a fekete zsákokra. A fekete zsákokra a földön, amikben egy-egy test lapult. A számba haraptam, és próbáltam a még nem veszett dolgokra gondolni. Azokra, akik még élnek, és ver a szívük. Elfordítottam a fejem a zsákoktól, el a moteltől, el az ablaktól. Megpróbáltam nem arra gondolni, hány barátom fekszik itt holtan, meggyilkolva.

Scarlett

Monoton csipogás vert föl a végtelen, pehelykönnyű lebegésből, amit a végeláthatatlan sötétben töltöttem. Bántó fehérség borított el, amikor megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Meghaltam? Fáztam, ugyanakkor melegem volt. Halk, tompa hangokat hallottam. Nem tudtam, hol vagyok. Nem tudtam, mi van velem. Gyengének éreztem magamat, és kábultnak. Nem, nem haltam meg. A könnyed kábulat határa még nem távolodott el teljesen, és úgy éreztem, mennyire egyszerű lenne visszamerülni, és csak úszni tovább az oly megszokott, oly nyugtató feketeségben. Már majdnem meg is tettem, majdnem átadtam magamat az érzésnek, amikor éles dörrenés tolult az elmémbe. Félve rezzentem össze, és csak ezután jöttem rá, hogy ez csupán egy emlék volt. Egy homályos emlék... honnan is? Erőltettem az agyamat, és további képeket kaptam nyereményül. Vér, amitől ragacsosak lesznek az ujjaim. Dulakodás, káosz, és kiabálás. Egy ismerős hang. A nevemet kiáltja. Hideg a föld, és kemény, a csillagok ragyognak. Aztán a ragyogás eltűnik, és a hang is vele együtt. Mi történik? Kényszerítettem magamat, hogy kinyissam a szemeimet. Nehezen, de sikerült pislognom párat, és hozzászoktatnom a szememet a fényhez, bár ez eltartott pár percig. Halkan felnyögtem, mire beleremegett az egész testem, és fájdalomhullám söpört végig rajtam. Összeszorítottam a szemeimet, de az ehhez tartozó kiáltás nem hangzott el. A hang a torkomon akadt. Ekkor megszólalni próbáltam. De nehéz volt. Nyögések jöttek csupán, a hangom rekedt volt. A következő pillanatban azonban meghallottam az én szánalmas hangjaimon is át... Azt a hangot, amitől nevetnem, és sírnom kellet egyszerre.