SCREAM - Sikolts! [befejezett]

11. fejezet

Sziasztok! Az utóbbi időben nem jelentkeztem új fejezettel. Ez leginkább időhiány miatt történt. Most viszont itt a következő, remélem tetszeni fog. Annyit még leírnék, hogy lassan közeledünk a történet végéhez, de ne keseredjen el senki, megpróbálom úgy lezárni a sztorit, hogy az mindenkinek jó legyen... Mind nektek, olvasóknak, mind pedig a szereplőknek... :P Jó olvasást. 

~****~

Zoey

- Benne vagyok! - vágta rá Scarlett magabiztos hangon. Dante lassan bólintott. Majd visszanézett rám. Éreztem, hogy Ty is engem néz. Ő nem ment volna bele, ha akarja, ha nem, hogyha én nem egyezem bele. Ha sikoltozva rohantam volna be a fák közé, teljesen áldozatjelöltté válva, ő akkor is követett volna. Nekem kellett kimondanom a végszót. Irigyeltem Scarlett-et, amiért ennyire könnyen a helyzet magaslatára képes jutni. És még fel sem fogtam a történteket, de már itt álltunk, és a következő lépésen gondolkoztunk. A csönd kezdett kínos lenni, és tudtam, hogy válaszolnom kell. Arra gondoltam, hogy akármi történjék is, nem hagyhatom magukra a barátaimat, csak mert félek.

- Én is. - feleltem megadóan. Ty csak ezután bólintott.

- Mit tegyünk? - tette fel a kérdést a barátnőm. Dante a tarkóját vakargatta.

- Elkapjuk őket. Olyan helyre csaljuk őket, ahonnan nem tudnak elmenekülni, és bezárjuk őket. Ott tartjuk őket, ameddig csak lehet, és minél előbb szólunk a rendőrségnek. Megpróbáljuk megjavítani a telefont. - mutatott a pult felé, ahol a süketnek nyilvánított telefon porosodott.

- És hova gondoltad? - kérdeztem tőle. Dante elmélyült a gondolataiban.

- Mindenképpen zárt helyiség kell. - szólalt meg helyette Ty. Mindegyikünk rá nézett. - A főépületen kívül csak a faházak vannak. Meg egy fészer hátul. De azt nem javasolnám, túl sok odabent a felszerelés, aminek a segítségével kijutnának. - ingatta meg a fejét.

- Akkor az egyik faházba. - döntött gyorsan Dante. - A fészer még jól jöhet, hogy találjunk magunknak benne valami fegyvert. Még sem lehetünk teljesen fegyvertelenek. - jegyezte meg.

- És hogyan csaljuk oda őket? - kérdeztem idegesen az ujjaimat ropogtatva. Erre senki nem válaszolt azonnal.

- Kell egy csali. - nyögte be Scarlett. A barátnőm maga elé meredt, és teljesen komolyan gondolta a dolgot. Dante azonban csak szinte felröhögött.

- Ki lenne akkora hülye? - nézett körbe rajtunk. Magamban könyörögtem, hogy ne kezdjünk el sorsot húzni, vagy ilyesmi. Tudtam, hogy nem lett volna bátorságom, hogy kivonuljak egyedül oda. Akkor sem, ha a többiek ott álltak volna mögöttem. - Másik megoldást kell keresnünk... - tette hozzá Dante, éppen egy időben azzal, amikor Scarlett is megszólalt.

- Vállalom. - hangja döbbent csendet hagyott maga után. Azt hittem, rosszul hallottam.

- Mi van? - néztem rá a barátnőmre. Az ő pillantása... annyira elszánt volt.

- Én leszek a csali. - ismételte meg. - Dante, ne... - szólt rá a fiúra, amikor ő is nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. - Nincs időnk órákig ücsörögni, és gondolkozni. Ennyink van. Ez is több mint a semmi, ez is több mint Grant terve volt. - hadarta el a mondandóját. - Megteszem. - mondta újra, talán magát is bizonygatva.

- Scarlett, nem kell ezt tenned. - szólalt meg Ty, miközben védőn átkarolt. A barátnőm ránézett, és halovány mosoly suhant át az arcán.

- Tudom, hogy nem várjátok el tőlem. - hangzott a felelet. - De valakinek meg kell tennie. Minél előbb véget kell vetni ennek. - mondta. - Menjünk, szerezzünk valami fegyvert. - kérte. - Ty, merre van az a fészer? - kérdezte, és már indult is. Mi azonban mindketten Dante arcát vizslattuk, hogy ő mit szól hozzá. Kétségek gyötörték, arcán árnyak táncoltak, és csak a homlokát ráncolta. Még csak fel sem nézett.