SCREAM - Sikolts! [befejezett]

9. fejezet

Dante

A kiáltásomtól zengett a környék. Ahogy felpattantam, a többiek is mozgásba lendültek. Kivágódtam az ajtón, és a földön heverő test felé rohantam. Nem törődtem a lehetséges veszélyforrásokkal. Angie eszméletlenül hevert a porban, pólóját átáztatta a vére... Egy kés állt ki a hasából, és fogalmam sem volt, mit csináljak ezzel.

- Dante! - hangzott Scarlett ideges felkiáltása. - Ó, istenem! - jajdult fel, amikor mellém ért, majd térdre rogyott.

- Angie... meg... megh... - nyökögött Zoey. A biztonság kedvéért azért Angie torkához szorítottam ujjaimat, hogy kitapintsam a pulzusát. Gyengén, de lüktetett a kezem alatt. A fejemet ráztam.

- Nem, nem halt meg! Be kell vinnünk! Kötszer kell! - adtam ki a parancsot. - Ty, segíts! - kértem a fiút, és fogást kerestem Angie karjánál. Fontos volt nekem. Ezt nem tagadhattam. Angie és én... Semmi sem úgy alakult, már az elejétől, ahogy kellett volna. Ez a kis túra ráébresztett arra, mit akarok. Szerettem Angie-t. Igen, ebben teljesen biztos voltam, szerettem ezt a lányt. És nem hagyhattam, hogy meghaljon. De nem szerelemből szerettem. Édes volt, és kedves. Mellettem állt mindenben. De már az elején rossz döntés volt összejönnünk. Nekem hiányoztak más dolgok. Olyan dolgok, amiket ő nem adhatott meg, akármennyire is szerettem volna, hogy képes legyek vele is érezni. Nekem szenvedély kellett. Perzselő tűz. És olyan személy, aki nem áll mindig mögöttem, nem követ, akár egy kiskutya, hanem szembe áll velem, és elmondja, ha rosszul döntöttem... Scarlett-re néztem. Ő félelemmel megtelt pillantással nézett vissza rám, zöld szemei csillogtak. Az egész az én hibám volt. Minden, már az elejétől kezdve. Saját magamat okolhattam csak azért, mert elveszítettem őt. És most saját magamat okolhatom csak, amiért belerángattam ebbe Angie-t. Miattam fekszik most itt előttünk eszméletlenül. A fenébe is, itt sem kellene lennie!

- Nem veszítelek el újra! - tátogtam Scarlett felé. Nagyra tágult szemekkel nézett a szemembe, nem értette, miért neki mondom ezt, mikor a barátnőm hever a karjaimban. De egy ígéret volt ez. Magam felé is. Most már tudtam, mit akarok, és kész voltam harcolni érte. De azt is tudtam, hogy először is Angie-t kell megmentenem. Neki szüksége volt rám.

- Van ott valaki! - mondta Zoey, kizökkentve a gondolataimból. A lányra néztem, aki dermedten fürkészett egy pontot a fák között.

- Na jó, erre nincs időnk! Befelé! - adtam ki újra egy parancsot, és hirtelen jött adrenalin lökettől fogva felkaptam Angie testét, és a főépület bejárata felé rohantam. - Zoey, gyerünk! - kiáltottam rá, mikor nem mozdult. Szerencsére Ty magánál volt, így kézen ragadta Zo-t. Scarlett pedig már rég mellettem volt.

Grant

Óriási kő esett le a szívemről, amikor Scarlett végre elindult. Tudtam, hogy meg fogok halni. Nem vártam csodákat. Csak annyit akartam, hogy ha már belerángattam ebbe őt, legalább legyen esélye túlélni. Scarlett nem érdemelt halált. A karjaim kissé el is ernyedtek, amikor Scarlett rohanni kezdett.

- Ennyit tudsz csak? - hergelt a támadóm. Izmos volt, széles vállakkal, és kissé borostás arccal. Nem szóltam semmit sem.

- Ugye elbírsz vele, Parrish? - hangzott fel a hátunk mögül a gúnyos hang újra. Az, amelyik az előbb biztosította a támadómat, hogy Scarlett-nek úgysem lesz esélye, hiába fut el.

- Kussolj, Clay! - felelte a férfi, és egyik kezével megpróbált kinyúlni a machete-ért, amit még az elején sikerült kivernem a kezéből. Parrish és Clay... Annyira ismerősen csengett ez a két név. Mintha nem is olyan rég, csak pár napja... hallottam volna.