SCREAM - Sikolts! [befejezett]

12. fejezet

Scarlett

Kirohantam a faházakig, és onnan hangosan lihegve a saját házam felé vettem az irányt. Lábaim dobogtak, ahogy felfutottam a lépcsőkön, és át a verandán. A feszítővasat az egyik kezemben szorongattam. Az egy dolog volt, hogy el kellett játszanom, hogy halálra rémültem menekülni próbálok. Az meg a másik dolog, hogy legszívesebben tényleg azt tettem volna. De nem tehettem. Elvállaltam. Én vagyok a csali. Meg kell tennem azt, ami a dolgom. Hogy minél előbb vége legyen már ennek a rémes éjszakának. Soha nem utáltam az éjjelt. Nem volt bajom a sötéttel. Szerettem a csillagos eget, vagy éppen elalvás előtt a mennydörgés hangja mellett a fényes villámlásokat nézni, amik kettészelik a sötét eget. Mindig is megvolt a maga varázsa. De most először... azt kívántam, bárcsak el sem kezdődött volna. Vagy bárcsak vége lenne már. Azt akartam, hogy a nap előtűnjön a fák közül, lehetőséget adva számunkra, hogy ne lehessünk többé prédák. Túl akartam élni ezt. És azt akartam, hogy a többiekkel se történjen semmi. Elvesztettünk már három embert. És még csak az sem adatott meg, hogy tisztességesen elbúcsúzzunk tőlük. Nem bírtam arra gondolni, mi lenne, ha valaki meghalna most négyünk közül. Nem bírtam elviselni ennek a gondolatát.

- A picsába! - káromkodtam, a színészkedést elfelejtve, amikor az ajtó nem nyílt ki. Az ujjaim remegtek, ahogy a zárba illesztettem a farzsebemben lapuló kis kulcsot. Végül kivágtam az ajtót, beestem rajta, és be is csuktam magam mögött. Lihegve dőltem neki háttal. A házban minden annyira normális volt. Mintha semmi sem történt volna. De igenis történt. Eszembe jutott, hogy feltűnést kell keltenem. Felnyomtam a villanyt, miközben azon töprengtem, ki az az idióta, aki menekülni próbál, és ezt tenné. Mindegy is... legalább jobban alábecsülnek majd. De nem tudják, hogy mire vagyok képes. Nekem is voltak még kijátszatlan kártyáim... Aztán a táskámhoz rohantam, és fontoskodva, kapkodva beledobáltam a ruháimat, aztán a fürdőbe rohangáltam, a cuccaimért. Igazából csak tettem-vettem. Eltelt két perc. Az idegeim cérnaszálak voltak csupán. Eltelt még egy perc. Már nem tudtam mihez nyúlni, már mindent máshová helyeztem. De úgy éreztem, muszáj csinálnom valamit, ha nem akarok csupán leülni a fal mellé, és előre hátra dülöngélve, habzó szájjal magamban motyogni. Még egy perc... A feszítővasat piszkálgattam, háttal az ablakoknak. Még egy. A cérnaszálaim sorban szakadtak el. A várakozás volt a legrosszabb. Számítasz rá, tudod, hogy meg fog történni, de nem tudod, mikor. Jobb szerettem, ha a dolgok úgy történnek, hogy tudok róluk mindent. Hogy felkészülhetek rájuk előre. Még egy perc pörgött le, pedig magamban direkt extra lassan számoltam a másodperceket. Egész testemben remegetem a várakozástól. Kaparászást hallottam a ház mögül. Nagy levegőt vettem. Ismét a táskámhoz nyúltam, ügyeltem, hogy mozdulataim kapkodóak legyenek. - Mi lesz már? - suttogtam magam elé, hangom gyengén csendült. A kezeimet ökölbe szorítva egyenesedtem fel. Abban a pillanatban, hogy egyenesen álltam, a villany lekapcsolódott, és a szobára feketeség telepedett. Megpördültem. A mellettem levő kisvillanyhoz léptem, próbálva felkapcsolni. Nem működött. Elvágták a vezetékeket. Okos húzás. Olyan érzés volt, mintha a látással együtt a hangok is megszűntek volna. Percekig álltam némán hallgatózva, de nem hallottam semmi hangot. A szoba sötét volt, alig láttam valamit, a hirtelen homályban. Erőltettem a szemeimet, hogy hozzászokjanak az új fényviszonyhoz. Közben végre lépteket hallottam. Elérkezett az idő. Most bátornak kell lennem. Bár az egész megjátszás volt, a szerepem, és a valóság is azt kívánta, hogy a kis fürdőszobába rohanjak, és magamra zárjam az ajtaját. Sötét lett volna, de a fürdő ablakán át beszűrődött a hold fénye, és a szemem is kezdett hozzászokni a sötéthez, így már kivehető volt minden. Az ajtóra tapasztottam a fülemet, egyik kezemben a feszítővasat szorongattam, a másik kezemet a szám elé tettem. Reméltem, hogy csak én hallom ennyire hangosnak a lélegzetvételemet. A vérem a fülemben dobolt. A bejárati ajtó lassan, de nyikorogva tárult ki, ezt pedig léptek követték. Egy pillanatra abbamaradt a hang, és kivehetetlen suttogás hangzott csupán. Aztán pár gyors lépés, és a következő, amit érzékeltem, hogy egy hangos csattanás következtében megremeg az ajtó. Ösztönösen összerándultam, és felfogtam, hogy a fejemtől csupán pár centire, egy fejsze éle mered ki az ajtóból. Röhejes volt, de a gagyi horrorfilmek jutottak róla eszembe, és hálát adtam az égnek, amiért a szörnyű, hirtelen halál helyett, még ép az arcom, és a fejsze arrébb csapódott be. Elugrottam az ajtótól. Mindez csupán pár másodperc volt, de mégis, mintha eközben percek teltek volna el. A beékelődött szerszám pár rántással később eltűnt az ajtóból. Ezt egy újabb csapás követte. Én pedig tehetetlenül néztem, amint ez a két ember ripityára töri a minket elválasztó egyetlen védelmet. A végsőkig akartak ezzel taszítani, egészen az idegzetem határáig. Míg már csak egy teljesen tehetetlen, gyenge, áldozat nem leszek. A fa gyorsan megadta magát, és egy lyuk keletkezett a deszkán. Majd egy fej jelent meg a túloldalon. Kivettem a vonásait, ő volt az, aki kirántotta mellőlem Grant-et az autóból. Szélesen mosolyogva villantotta rám fogait.