Dark Dream

13. rész

Miután tegnap hozzámvágta a kemény szavakat dühösen, hátrálni kezdtem és tovább folytatta.

- Ügyes vagy, huzzá haza! Mi van kis beszari? Jajj futás anyucihoz!- Gúnyolodott és az utolsó mondatánál nálam elszakadt a cérna. Segítettem neki mindenben és most hirtelen ilyeneket vág a fejemhez, mikor ő is tudja, hogy anyukám meghalt. Egy kedvesnek szánt gesztustól mért kell ezt csinálni? Szemei szikrákat szortak a dühtől és a gonoszkodástól. Rémisztő látvány volt ilyennek látni, bár már alig láttam a könnyfágyoltól. Dühös voltam rá a szavai miatt de féltem is tőle egy kicsit. Nem bírtam tovább, megfordultam és hazáig rohantam, miközben könnyeim csak úgy hullottak. Otthon a szobámba zárkóztam és egyszerűen nem értettem.
Mért förmedt így rám mikor én csak jót akartam neki? Teljesen bemérgedt és ijesztő volt. Egyik pillanatban aranyos, kedves fiúcska, aztán hirtelen számomra érthetetlen okból egy ijesztő és nagyon dühős alak.
És mért kellett ilyeneket mondania? Mért kellet belekevernie anyát is?
Mért ne kísérhetném haza? A házzal lehet valami ami miatt nem engedi, vagy a családja miatt akiket nem ismerek, vagy micsoda?

- Nem akarok vele találkozni egy ideig.- Elhatároztam, hogy ma nem megyek suliba, így lesz időm lenyugodni, mert most elégge felvagyok dúlva. Reggelizés közben Octáviát is beavattam, hogy nem akarok menni, de ő rávilágított a tényre, hogy ma csomó mindenből dogát írunk amiket nem hagyhatok ki, mert egydül sokkal rosszabb lenne bepótolni.
Késésben voltam már, úgyhogy nagyon kellett sietnem a felöltözéssel és a bepakolással, majd gyors léptekbe indultam el. A terembe szinte már beestem és gyorsan helyet akartam foglalni mikor eszembe jutott, ki mellett is ülök. Mozdulatlanul álltam és gondolkoztam mit tegyek, mikor megjelent mögöttem Mr. Fitz és leülésre kényszeríett.

- Tanárúr nem cserélhetek helyet esetleg valakivel?- Kérleltem úgy, hogy csak mi ketten halljuk.

- Emily, üljön le a helyére, nincs csere-bere.- Sóhajtottam, majd leültem Harry mellé és amennyire tudtam a pad szélére húzodtam, minél meszebb tőle. Ezt valószínű ő is észrevette, mert rámnézett és szólásra nyitotta száját.

- Öhm...- köszörülte meg a torkát.- Emily én....

- Csendet!- szakította félbe a tanárúr.
Az órák többi részében nem néztünk egymásra, amint kicsöngettek az utolsó óráról villám gyorsasággal indultam kifelé.

- Állj meg kérlek!- Éreztem egy erős szorítást csuklómon, ami visszatartott.

- Engedj el!- Ķiáltottam kétségbeesetten. Még mindig elöttem van szikrákat szóró szeme és a mondatai nem sikerült elfelejteni.
Lassan elengedte karomat, majd egyből hátrálni kezdtem tőle.

- Hallgass meg kérlek. Én nem akartam, bocsánat én nem tud...- félbeszakítottam, mert nem bírtam, hogy egyre közelebb próbált bicegni a mankók segítségével.

- O-oké, nincs semmi, csak ne gyere közelebb. M-most mennem kell dolgom van.- Dadogtam, majd hátatfordítottam és elrohantam. Nem jött utánam, jól tudta hogy ilyenkor nem szabad.

Leültem az íróasztalhoz és a kémia fölé hajoltam. A tanulásból semmi nem lett, végig máson járt az eszem.
Az ablakon kinéztem, már felhomály volt, de még egy árva szót sem tudok az anyagból.
A telefonom zizegése zavart meg.
Új üzenet.

Ismeretlen szám:

Kérlek, hallgass meg! Bocsánat. -H

Mielött, bármit reagálhattam volna rá, beszélgetést hallottam meg a nappaliból.

- Persze, gyere csak beljebb, mindjárt szólok neki.- Egyből tudtam hogy ki van itt.- Emilyy! Gyere,vendéged van!- kiáltotta, mire felálltam a kényelmes székből és kedvetlenül vonszoltam ki magam a szobából.
- Akkor én mentem is, majd holnap jövök. Sziasztok.- Köszönt el a nővérem, majd kettesben hagyott minket.

- Szia én csak...

- Te csak mi? Mit keresel itt? Nem érdekel mit akarsz.- Látványa, minden emléket felélesített bennem és most már dühös voltam rá.

- Kérlek hagyd, hogy megmagyarázzam!

- Tudod mit? Jó, mondjad hallgatlak.- Raktam karba kezeimet elötte és türelmetlenül vártam a magyarázatát.

- Hogy mért kezdtem el veled kiabálni? Vannak dolgok amiket még nem tudsz, majd ha eljön az ideje megtudod, de még nem.
Nem kérem, hogy érts meg, de legalább ne utálj kérlek. Nagyon sajnálom, nem akartam ilyeneket mondani, ja és az anyukád tudom, hogy nem fogod megbocsátani, de én tényleg borzasztóan sajnálom...- A végére szinte teljesen elhalkult és nem mert rámnézni, csak a padlót bámulta megbánó szemekkel.
Volt pár perc néma csend, majd ismét ő szólalt meg.
- Nem akarom elveszíteni az egyetlen barátomat. Nem volt még soha senki, aki szóba állt velem nem voltak barátaim soha, nem kiabáltam még senkivel te vagy az első, nem tudom hogyan kell kezelni. Te segítettél nekem mindenben, nem is érdemlem meg a barátságodat. Kérlek segíst, hogy tehetném jóvá? Nagyon bánom. Nem csinálok ilyet többé SOHA ígérem.

Amikor a végére ért mondandójának, épp hozzá akartam szólni, de egy hangos sikítás megelőzött és mindketten a hang felé kaptuk tekintetünket.

A következő rész izgalmasabb lesz!:D
Ha tetszik a történet kérlek jelezzétek nekem. :)
Köszi a csillagokat. *.*