Dark Dream

17. rész

Beléptünk és egy nagyon különös világ fogadott.

Szememet dörzsölve kezdtem szokni a túl nagy fényt és kis idő után elémtárult egy hatalmas óra pontosan velünk szembe. Épp 12:00 át mutatott, de nem mozogtak a mutatói.
Lefagyva álltunk perceken keresztül egymás mellet Mayával és csak előre bámultunk.

- Mi a franc történt itt?- lépett mellénk Harry, miután átlápte ő is a kaput.
Megrántottunk vállunkat és egymás közelébe maradva indultunk körülnézni.
Sok kisebb ház, parkok, rengeteg fa, út mint egy rendes városban, azonban mégis más volt. Végre megláttunk az első ember, nekünk háttal és egyből felé indultunk.

- Elnézést, megtudná mondani mi ez a hely?- szólította meg Harry illedelmesen, mikor már nem voltunk olyan távol tőle. A férfi nem reagált semmit továbbra is hátat fordított.
- Elnézést uram! Hahó!- szólogatta továbbra is, de semmi nem történt. Még párat léptünk és megálltunk mellette.

- Mi a...- szorult a szó Mayába.
A férfi még mindig mozdulatlanul állt, jobb kezével a távolba mutatott és az irányt rémült tekintetével is követte.
Mi is elnéztünk arra, s a távolban rengeteg mozdulatlan embert találtunk. Közelebb sétáltunk és ijedség uralkodott mindannyiunkon a látványuk miatt. Mindenki megfagyott, nem mozogtak semmerre.

- Kövé dermedtek?-ámuldoztam.
A velünk idős fiatalok között sétálgatva, kirázott a hideg. Mi történhetett itt?
Ekkor eszembe jutott valami.
- Az óra!- kiáltottam fel, majd a többieket hátrahagyva futásnak eredtem.- Az is megállt. Biztosan találok ott valami jelet.- ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejembe, miközbe az út porzott lábaim alatt.
Az óra sokszor nagyobb volt nálam, a tetejét épphogycsak látni lehetett onann ahol álltam. Kírülről vizsgáltam egy kis ideig, majd az egyetlen ajtót kinyitva léptem be. Egy felirat jelent meg elöttem:
"LEJÁRT AZ IDŐ!"

- Lejárt az idő... Szóval ez lesz ha nem sikerül megfejteni a rejtéjt... ide kerülnek azok akiknek lejárt az idejük.- gondolkoztam hangosan.
-Bele kell húznunk nekünk is!- határoztam el, majd jobban körülnéztem. Nem volt tágas helyiség, néha lekellet hajolnom, hogy elférjek. Odasétáltam az ablakhoz és a pókhálótól megszabadítottam, hogy több fény juthasson be. Pár régi, ócska szekrény állt a sarkokban, egy asztalka rajta, már nem működő lámpával és pár használhatatlan szék.
Tovább nézelődtem és egy létrafokon akadt meg a szemem. Oda lépdeltem és megtisztítottam a portól, pókhálótól, növényektől, hogy az egész, a szemem elé kerülhessen.
Végignéztem a tetejéig, ami jóval tovább tartott a plafonnál, majd gondolkodás nélkül álltam rá az alsó fokra. Párat rugóztam rajta, hogy kipróbáljam el bír-e, majd egyre feljebb kapaszkodva eljutottam a tejejére. Felnyúltam és eltoltam az ajtót a fejem felöl, majd kiléptem a fadeszkákra. Az elöbbinél sokkal kissebb méretű, ablak nélküli szobába találtam magam. Elővettem a zseblámpát és annak segítségével körülnéztem. Nem sok fényt adott, így szinte vakon járkálni kezdtem. Valami keménynek ütköztem, s elvesztve egyensúlyomat huppantam a fenekemre. Egy szellem alak jelent meg elöttem. Feje felett lebegő glóriája megvilágította arcát, amire kedves mosoly ült ki. Hátrálni kezdtem ültemben és ilyedten bámultam rá.

"Emily Williams, te vagy az utolsó. Ne hagyd hogy mindennek vége legyen minden, rajtad múlik! Higgy magadban!"- szólított meg, csilingelőn suttogó hanggal.

Szememet kezdtem dörzsölni. Ennyire nagyot eshettem? Csak képzelődök. Szemeim csukva tartottam pár másodpercig, majd mikor kinyitottam és szólhattam volna valamit az angyal szétoszlott elöttem.

- M-mi?- bámultam magam elé, majd kis idő elteltével gondolkodni kezdtem, szavain.
- Én vagyok az utolsó? Én, egyedül? És Harry? Mit jelentsen ez? Mi lesz, ha az utolsó is elbukik? Nem fog menni, nem vagyok képes erre! Félek!- kiáltottam, pár könnycseppel küszködve. Nem értettem semmit, teljesen elveszettnek éreztem magam.

- Emily, hol vagy?- rémült kiáltozások ütötték meg fülemet, mire felpattantam és amilyen gyorsan csak tudtam lemásztam és kiléptem az órából.
Nem láttam semmit, a hatalmas homokfelhőtől. Hunyorogva takarva arcomat próbáltam nem benyelni a homokot.

- Harry!- kiáltottam torkom szakadtából, de nem sok esélyt láttam, hogy meghallják a nagy szélben.
- Maya? Harry? Hol vagytok?- egy alak kezdett kirajzolódni a szálló homokszemcsékből. Felém próbált jönni, de a hatalmas szél akadályozta ebben. Elindultam én is felé.
Gyerünk Emily! Sikerülni fog! Nehezen lépkedtem, és bármennyire takartam az arcomat benyeltem a port, ami miatt folyamatos köhögésbe kezdtem.

- Hála Istennek, hogy nincs semmi bajod!- nézett mélyen szemembe zöld íriszeivel, majd magához ölelt pár pillanatra. Nem értettem semmit. Mi bajom lenne?

- Mi történt?- kérdeztem kiváncsian.

- Majd elmesélem, ha kijutottunk innen! Most pedig siessünk, nehogy utolérjen. Gyerünk, arra! - ragadott karon, majd egymást segítve amilyen gyorsan csak tudtunk mentünk abba az irányba, amerre mutatott. Kicsoda érne utol? Mi okozta a szélvihart?
- Mindjárt elérjük a kaput gyere, kitartás!- bíztatott.

- Maya? Maya hol van?- torpantam meg.

- Gyere tovább, ne állj meg! Ő már kiment innen. Biztonságba van, mi viszont nem.- kissé megnyugodtam, hogy Mayának nincs semmi baja, de aggódtam magunk miatt, nem vagyunk biztonságban. Folyton ez járt a fejemben.
Már csak pár lépés választott el a kaputól, mikor valaki/valami elkapta a lábamat. Előre estem, fejem nagy erővel csapódott a földnek.
Füleim zúgtak, látni nem láttam.
Az utolsó amit hallottam, az Harry ijedt, mégis magabiztos kiáltása volt.

- Ereszd őt el! Hagyd békén! Csak a holt testemen keresztül bánthatod!- majd lassan elsötétült minden.

NAGYON régen volt rész tudom és nagyon sajnálom!
Táborba voltam és még utána sem volt időm megírni, de most újra itt vagyok egy résszel. Remélem tetszik majd nektek.
Kommentbe irjátok meg a véleményiteket!

Ui.: következő rész Harry szemszögből lesz.