Alive ( Niall Horan FF)

3. ÉVAD 1. RÉSZ VÁRAKOZÁS

*Niall szemszöge*

Három nap telt el. Három napja volt életem legszebb, és legrosszabb napja. Holly nem kel fel, kómában van, és a golyó majdnem a szívét érte. Egy centin múlott, hogy ne veszítsem el Őt. Az állapota súlyos, és még bármi történhet. Amióta itt van, nem voltam otthon, még mindig abban a ruhámban vagyok, amit az esküvőn viseltem. Félek. Félek, hogy elveszítem életem egyetlen igaz szerelmét.

Egy harmincas éveiben járó orvos lépett be az ajtón. Leírta a gépeken látható adatait és a fejét csóválta.

- Mi a gond, doktor úr? Mikor fog felébredni? – kérdeztem kétségbeesetten, miközben még mindig Holly kezét fogtam. A tapintása egyre furább volt, de gondoltam, amiatt, hogy már napok óta nem mozdult meg.

- Ms. Devine állapota még mindig nagyon súlyos. A szíve lassabban ver a kelleténél. – pánikba estem.

- Tessék? Szóval, meg fog halni? – engedtem el az újdonsült feleségem kezét.

- Sajnáljuk, Mr. Horan, ebben nem tudunk segíteni. A golyó...

- Miért hidegebb a keze? Miért ilyen furcsa a tapintása?- kérdeztem kétségbeesetten. Az orvos rápillantotta gépekre, és abban a pillanatban, a csipogás megszűnt, Egy egyenletes sípoló hang hallatszott. A világom megszűnt létezni. Elveszítettem Őt. Itt hagyott. Néhány nővér kikísért, de annyira zokogtam, hogy ellenkezni sem tudtam. Lecsúsztam egy fa mentén, és ott sírtam tovább abbahagyhatatlanul, és fuldokolva.

-

*Holly Devine*

Lebegek. Egy gyönyörű helyen vagyok, zöld kerttel, és gyümölcsfákkal. Mint egy tökéletes hely. Olyan érzésem van, mintha az Éden Kertben lennék, Ádámmal és Évával. De nem. Minden embernek csillog a bőre és egy nagy embersokaság mögött észreveszem a nagyimat. Ha ő ennyire fiatalabbnak tűnik, akkor én hány évesnek nézek ki? És, mit keres itt a nagymamám, mikor évekkel ezelőtt távozott tőlünk.

Továbbmegyek, közelebb akarok hozzá kerülni, hátha csak rosszul láttam, de aztán észreveszem papit is. El fog a félelem. Hol vagyok? Mintha valaki meghallotta volna, mit kérdezek, egy táblára esik a tekintetem, és ez áll rajta!

"Üdvözlünk a Mennyországban!"

Hogy mi?

Nem tudtam, kit keressek! Nem tudtam, miért vagyok, itt hogyan kerültem ide, hiszen életem legjobb napja volt. De az mikor volt? Menyi idő telt el? És Niall? Leültem egy fa tövébe, majd megjelent előttem egy „mozgó kép", mint a filmekben, mikor belegondolnak valamibe. Niall zokogott, a fiúk sem tudtak vele mit tenni. A telefonja egy kicsivel odébb, már darabokban hevert a földön. A haját tépkedte, és teljesen összeomlott. Kinyújtottam a kezemet, és letöröltem a könnyeit. Meg sem mozdult, csak zokogott. Nem bírtam továbbnézni. Felálltam, és könnyes szemmel mentem inkább a régen látott nagyszüleim felé.

- Kicsikém, te mit keresel itt? Hiszen még olyan fiatal vagy! – kezdte el nagyi, de belezokogott, papa ugyanígy tett. Szólaltam volna meg, de kezdtek eltűnni a szemem elől. Minden elhomályosult. Majd megint csak a sötétséget láttam, és pár szófoszlányt hallottam.

*Niall szemszöge*

Nem bírtam. A szívem megszűnt létezni. Egyedül hagyott. Azt mondta, sosem hagy el, erre tessék! Niall, térj magadhoz, nem ő tehet róla!

Az ajtó kinyílt, én meg felnéztem. Biztosan szörnyen nézhetek ki.

- Mr. Horan? – bólintottam. – Az újraélesztés sikerült. Mr. Devine még nem kelt fel, de az életveszély elmúlt. Nem tudjuk, hogyan, ilyet még sosem tapasztaltunk, de a szíve most erősebb, mint akkor volt, de azért még vigyázni kell vele. Nagyon szerencsés a barátnője! – szerencsés? Hiszen meghalt, majd újraéledt, ez egyáltalán nem szerencse. Vagy a szívére célzott?

- Ő a feleségem. – nyögtem ki, és már fel is tápászkodtam, és mentem be hozzá, természetesen Josh-t leelőzve, aki bosszankodott egy sort, de megértette.

Nem ébredt fel. Amióta itt vagyok bent nála, még csak meg sem mozdult, és kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Miért nem mehet minden simán? Miért kell mindig valaminek elrontani a legjobb pillanatainkat? Ahogy Zayn mondaná: "Az élet nehéz, de ha nem lenne, az hol lenne a kihívás?" Ez így igaz, de én már a nászutunkon lennék, és nem itt ebben a klór szagú kórteremben. Kimegyek a szobából és szégyellem magam, de egy rövid időre kimegyek a kórházból, és leülök a kertjük egyik padjára, ahol folyamatosan azon töröm, miért érdemeltem ezt ki, miért ment minden tönkre, ilyen rövid idő alatt.

*Josh szemszöge*

Végre bemehettem a húgomhoz. Nem nézett ki jól, és a szíve mellet elhelyezkedett seb, ezt csak megerősítette. Nem tudtam, mit csináljak a mozdulatlan lánnyal, ezért csak jobban betakartam és megpróbáltam megigazítani a párnáját, de nem sikerült.

- Hol, kérlek, ébredj fel! Rossz így, hogy nem nyitod ki a szemeid! Mindenki nagyon aggódik érted, kérlek, nyugtass meg minket azzal, hogy felkelsz. Kérlek, Holly, napok óta nem hallottam a hangodat, és hiányzol, nagyon hiányzol. A kishúgom vagy, és vissza szeretnélek kapni. – lehajtottam a fejemet a nem létező hasára, majd akaratom ellenére elszundítottam.

Álmomban mindenféle dolgok voltak, de legtöbbször Holly, meg Sarah.

- Szállj már le róla! Csak kihasználod! – kiabálta barátnőm a húgomnak. Sosem szerettem, ha veszekednek, főleg, ha egymást szidják, de nem tudtam mit tenni. Nem állhattam egyikőjük oldalára sem, hiszen az nem itt volna fair. Inkább csendben maradtam, és átöleltem Sarah-t. Annyira szeretem Őt, az illatát, és minden egyes porcikáját. Semmi olyat nem tudna tenni, amit ne bocsátanék meg neki. És mintha, pont belelátna a gondolataimba, olyat tett, vagyis mondott, amire nem számítottam.

- Niall, engem érdemel meg! Ő az, akire mindig is vágytam. Josh csak azért kellett, mert így könnyen mellé férkőzhettem. – kapkodtam a levegőt.

- És még én használom ki a srácokat? – kiabált Holly. –Te egy kis... – elkaptam húgom derekát, Sarah-val nem is törődve. Megbántott, és az előbb mondott szavaim mostantól nem érezték értelmét. NEM TUDOK NEKI MEGBOCSÁTANI!!!!

Egy orvos ébresztett fel álmomból.

- Uram, most ki kell fáradnia. Miss Devine-t meg kell vizsgálnunk.

- Mikor fog felkelni? Aggasztó, hogy már napok óta nem kelt fel.

- Ezt nem tudjuk előre megmondani. Tudja a golyó...

- Igen tudjuk, az a kibaszott golyó nem volt messze a szívétől. Ezt halljuk, amióta itt vagyunk. Mást nem tudnak mondani? – kiabáltam. Már elegem lett. Mindennap ugyanazt halljuk, de arról semmit nem mondtak, mikor fog felkelni. Kirontottam az ajtón, és leültem a legközelebbi székre, de aztán meggondoltam magam, és inkább elindultam haza, hogy hozzak pár cuccot Holly-nak, hátha felébred, én pedig addig lefürdök és átöltözöm. De előbb tárcsáztam anyuékat, akik természetesen nem vették fel a telefont. Még azt sem tudják, hogy a lányuk, majdnem meghalt. Nem is kíváncsiak ránk.

Miközben kimentem am kórházból, észrevettem Niall-t, aki lehajtott fejjel ült a padom, és úgy nézett ki, mintha az egyik fele elvezett volna. Azonnal eszembe jutott Sarah és az az érzés, hogy egy olyan lányba szerettem bele, akibe nem kellett volna, és a legrosszabb, hogy nem tudom elfelejteni őt.

*Niall szemszöge*

Miután már kisírtam az összes könnycseppet a szememből, visszamentem a feleségem kórterméhez, de nem mehettem be. Nem értettem, hogy miért vizsgálják, aggódni kezdtem több okból is, az egyik az, hogy valami komplikáció lépett fel, a másik meg, hogy még mindig nem kelt fel. Nem bírtam már idegileg. Alig vártam, hogy kijöjjön egy orvos, és szerencsémre nyílt is az ajtó.

- Mr. Horan, Ms.Devin-nél komplikációk léptek fel – mondta, és már nem is érdekelt annyira,hogy kijavítsam a nevet, hanem csak összecsuklottam, és megszűntem létezni.