Alive ( Niall Horan FF)

2. ÉVAD 18. RÉSZ IGEN!...

*két nap múlva*

*Niall szemszöge*

Holly tegnap végre kijöhetett a kórházból. Minden nap azon járt a fejem, hogy voltak sorban a randijaink, amiket meg kell, hogy ismételjek vele. Minden egyes apró részletet ugyanúgy akartam megszervezni, mint azokon az alkalmakon, és mikor ez megvolt, félve tettem meg a szobájába vezető utat, ahová néhány kopogtatás után beléptem.

- Szia, Niall! – nézett értetlenül rám a lány.

- Szia, Holly!- köszöntem neki zavartan, hiszen nem érhettem hozzá, nem ölelhettem csak úgy meg, és ez zavart.

- Valamit mondani szeretnél, Niall?

- Öhm, igen.Öhm... Szóval... Holly, öhm, eljönnél velem valahova?

- Miért? - csak Ennyit kérdezett.

- Ajj, kicsim totál beléd vagyok zúgva - mondtam ki egy szuszra, ő pedig elkerekedett szemekkel vizslatott.

- Hogy? Hogyan? Vagy mikor? Úristen Niall persze hogy elmegyek veled- örült, én pedig kifújtam az eddig bent tartott levegőm.

A randi helyszínen, megcsináltam ugyanolyanra mindent, amilyen először volt. Mikor belépett, arcára mosoly derült és félve közeledett hozzam. Úgy, mint először. Mikor meglátta a dekoráció többi részét is, hirtelen ledermedt.

- Olyan de ja vu-m van. Niall te elhoztál ugyanoda ahol az első randink volt? - kérdezte, szemeim pedig nagyra nyíltak. Emlékszik!

- Igen. Tudod vissza akartam hozni az emlékezetedet. Nem hittem el, hogy nem emlékszel rám, miután megkértem a kezed...

- Örülök hogy újra átelhetem az első randimat. Ez volt a legjobb, és egyben a kedvencem. Ami a kérdést illeti sokat gondolkoztam, és Niall Horan remélem nem baj, hogy az életed hátralevő részében el kell engem viselned. Szeretnék hozzád menni!

- Ez most igaz? Valóban megtörténik? Annyira szeretlek, Kicsim !

- Én is szeretlek!

*Holly szemszöge*

- És, mikor legyen az esküvő? – kérdezte Niall, miközben a hajamat birizgálta.

- Niall, még csak most mondtam igent. Neked még ott a karriered, nem házasodhatsz meg ilyen hamar.

- Miért nem? – felült, és látszódott az arcán a kétségbeesés.

- Niall, ha ilyen hamar megházasodsz, annyi a karrierednek. Ezzel még várnunk kell, oké?

- Szóval még nem akarsz hozzám jönni, de igent mondtál – szűrte le a szavaimból, majd felállt és otthagyva engem elindult. Mi ütött belé?

Egyedül indultam haza csalódottan, és már előre tudtam, hogy ebből a gyönyörű napnak szomorú vége lesz. Beérve a fiúk közös házába a vőlegényem szobája helyett bátyámhoz vetettem az irányt, ami meglepetésemre üres volt. Niall szobájából hangokat hallottam, és rájöttem mindenki ott van nála. Nem volt más választásom, bekopogtam, majd egy igen után beléptem. Minden tekintet engem vizslatott, de volt közöttük egy olyan, ami bűnbánást, sajnálatot, és szeretetet sugárzott, Ez volt az én vőlegényemé, akinek karjaiba futottam és nem engedtem el. Eközben mindenki kiment, csak mi voltunk a szobában, az én szipogásom hallatszott csak, miközben Niall megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Sajnálom, hogy ez nap nem úgy sikerült, ahogy terveztem- szólalt meg rekedten, valószínűleg a sok hallgatástól. Tekintetemet ráemeltem. – Én akkora egy barom vagyok!

- Nem, dehogy... –

- Szerelmem, nem vettem figyelembe azt, amit te szeretnél. Te még nem vagy erre készen, azt akarod, hogy várjunk, de én azonnal ezt akartam, hiszen attól féltem, hogyha összeveszünk, szakítunk, és nem leszel többé az én menyasszonyom. Ezért akarom, minél hamarabb az esküvőt.

- Hé, Niall, én pedig pont azért akarom később, mert ha így sem tudjuk elviselni egymást, akkor hogyan bírnánk egy családként? Még csak tizenkilenc évesek vagyunk, bőven ráérünk még, és legalább jobban megismerjük egymást még ennél is. Nagyon szeretlek, és tudod, hogy nem akarok neked rosszat.

- Igen, tudom, én is szeretlek! – mondta, és életem egyik legjobb és (egyben az első) csókját kaptam az én drága és egyetlen vőlegényemtől. Vőlegény! Olyan jó ezt kimondani!

- Niall, öhm, nem kéne már az ujjamon lennie valaminek? – kérdeztem tőle, kihívóan, mire hirtelen a fejére csapott, és kutatni kezdett.

- Úristen, el is felejtettem! Akkor szerintem kezdjük elölről! – térdelt le, én pedig könnyezni kezdtem. –Holly Alexandra Devine, hozzám jönnél feleségül?

- Igen, igen, igen! –borultam a nyakába, majd megfogta a kezem, és az ujjamra húzta a gyűrűt. Mostmár nem sok választ el attól, hogy Mrs. Horan legyek, és hogy teljesüljön azálmom, szülessenek kicsi Horanek, és mi legyünk a világon a legboldogabbak!