Virágzás - 開花(Naruto fanfiction) [SZÜNETEL]

12.

チャレンジ

Kihívás

„Nézni, hogy lássunk, bízni, hogy higgyünk, merni, hogy tegyünk." /Michael Connelly/

Ébredtetek már tökéletes szájszaggal és testillattal berúgás és egy traumatikus családi találkozó után, úgy, hogy a hajatok, mint a finom selyem, egy csepp izzadság sincs rajtatok és olyanok vagytok, mint akit skatulyából húztak ki?

Mert én még nem.

Nem kertelek, büdös voltam, mint a tárgyalé és rohantam a fürdőbe azonnal, hogy rájöttem, még van agyam. Amit ugye lehet használni, ha NEM VAGY FULL MÁSNAPOS!

- GYERE VISSZA TE RÉSZEG DISZNÓ! MI A NAGYANYÁM MÁKOSTÉSZTÁJÁVAL MEGKORBÁCSOLT POLIPIVADÉK TÖRTÉNT TEGNAP?! – üvöltött utánam Gin, és hallottam, ahogy Kuri harsányan felröhög a csodálatos monológ hallatán.

- Ezek a beszólásaid megérnek egy zsák ryut, Szőrgombóc! – vihogott a Nara, miközben én hangsebességgel kapkodtam le a ruháimat és ugrottam be a zuhany alá.

- KIT HÍVSZ TE SZŐRGOMBÓCNAK TE BORZFEJŰ DINNYE?! A BÉLRENDSZEREDBŐL FONOK HAJÓKÖTELET KIRIGAKURÉBA!!!

Igen... ilyen Gin, ha átmegy az „ölni-ölni-ölni-ölni-ölni" módba. Egyébként is, ki gondolná a Gin farkasok vezéréről, hogy ilyen isteni szarkazmusa és beszólásai vannak? A random hülyeségei bevilágítják az életemet!

De mégis, ahogy a zuhany hangja elnyomta a kívül veszekedő hímek hangját, eszembe jutott a tegnapi esemény. Már elvetettem azt a próbálkozást, hogy elhitessem magammal, csak az alkohol materializálta oda nekem Kaiyót és valójában nem volt ott, nem használta rajtam a Shinigamit, és nem tépkedte fel édes lassúsággal a régi sebeimet.

A zuhanyrózsából zubogott rám a jéghideg víz, mert meleg persze nem volt. De már nem éreztem a hideget, lefagyasztotta minden testrészemet, habár egy ideig egyetlen porcikám sem kívánt a fagyasztó folyadék közelébe menni. Lebámultam a lefolyóba, ahol kis örvényben tűnt el a víz.

„A hely, ahová az édes kis lábaid igyekeznek a nevetséges csapatoddal, veszélyesebb, mint hinnéd."

„Veszélyesebb, mint hinném... szóval Kaiyo is tud az Akatsukiról. És arról is tud, hogy a küldetésem megkeresni a kecójukat..."

Bizonyára az ő tekintetét pillantottam meg a 12-es gyakorlópálya bokrai között. Tudtam, hogy jobban kéne a rohadt ösztöneimnek hinnem!

„Fejezd be itt a küldetést és szaladj vissza drága Konohádba, ha fontos számodra a hülye kis ígéreted és az ostoba, nyomorult kis társaid élete."

Pokolba... utálom, ha bogarat ültetnek a fülembe!

Ököllel vertem bele a nedves csempefalba, hátha úgy levezethetem a feszültségemet, de csak fájó öklöm miatt káromkodhattam egy sort. Nekitámaszkodtam a falnak és lihegtem. Öt nap tengődés az erdők között, folyamatos meneteléssel leszívta minden erőmet, de mégis sikerült regenerálódnom, habár a bordáim kilátszottak. Habár a hasizmom még mindig pocsék volt, a combjaim izmai ugyanolyan szépen dudorodtak, mint korábban és már nem is fájtak. Térdízületeim is jobban lettek, mivel tegnap minduntalan beléjük hasított a fájdalom.

Tudtam, hogy a testem készen áll a küldetés folytatására, és csapattársaim sem fognak meghátrálni. De a döntés mégis rajtam, a csapatvezetőn múlt. Ha Issei nem jelenik meg és forgatja fel a gondolataimat, akkor már rég elindultunk volna a célpont felé. De így...