Virágzás - 開花(Naruto fanfiction) [SZÜNETEL]

4.

過去が追いかけれます

Ha üldöz a múlt...

„Az, aki menekülni próbál, nem nyugodhat a halálban sem." /Tokió Kalen/

(Kakashi)

Az arca pont felém nézett. Nem volt valami különleges. Napbarnított bőr, egy árnyalattal sötétebb az enyémnél, hosszú szempillák, melyek furcsa árnyékot vetettek kissé kerek arcára, nem a legpiszébb és legédesebb orr, és sebes ajkak, bizonyára folyton azt rágcsálta. Fényes, kissé nedves tincsei az arcára tapadtak és a sötétben vérvörösnek tűntek. A légzése szabályos volt, nyugodt.

Nem lehet azt mondani rá, hogy ragyogó szépségű, mert nem az. De volt benne valami, ami mégis széppé tette. Olyan össze-vissza volt az egész lány, hogy egyáltalán nem lehetett rajta kiigazodni, de mégis, most már kedveltem és nem ítéltem el.

Fogalmam sem volt, miért hívtam meg. Hiszen azelőtt ugyanolyannak tartottam, mint Obitót. Mihaszna, tehetségtelen lúzernek. Egy híres, talán majdnem az Uchihák szintjét verdeső klán sarja volt, de korántsem olyan erős, mint amilyennek lennie kellett volna. Mégsem adta fel és ez volt benne a legszebb. Szívós, makacs, nagyszájú. És tiszta. Tsubaki nem volt gyilkos. Tsubaki nem nézett le senkit. Nem volt olyan, mint én. A rengeteg fájdalom ellenére is vidáman élte tovább az életét, apró, titkos pillanatokban hagyva csupán időt a fájdalomnak. Mielőtt elment, hozzám hasonlóan sokat kijárt a Senshi-shához, vitt virágot, emlékezett a szerelmére... Obitóra, és a többi szerettére. Több mindenkit veszített el, mint én, több nagyon közeli ismerőst.

De mégsem a múltra és a halálra koncentrált. Hanem az életre, és a falura, amit meg kellett védenie. Hogy miért ment el... nem tudtam. A lényeg az volt, hogy visszajött. Megint itt volt, harcolt a faluért. Azért harcolt, ami megmaradt és próbálta megtartani. Minding ezt csinálta. A csapatával úgy bánt, mint a csapatával... és a gyengesége ellenére is erős lett. Valamit megtalált, valamit megszerzett... aminek segítségével előhívhatta azt az erejét, ami éveken át csak bujkált benne.

Néztem azt a nyugodt arcot, azt a gyönyörű, vörös hajat. A napcsókolt vállakat, amelyek éppen, hogy kilátszódtak a felgyűrődött ing alól, amit én adtam neki. Furcsa volt a saját sötétkék ingemben látni, ami ráadásul nagy volt rá.

Felébredt bennem a vágy, hogy megérintsem az egyik vállát és közelebb húzzam magamhoz. Már magától mozdult volna a karom, mikor valami megállított. „Megőrültél?! Azután, hogy annyit sértegetted?! Térj magadhoz, ember!" – üvöltötte bennem ingerülten egy hang. Basszus...

Hogy hogy lehettem ilyen hülye, nem értem. Bunkó voltam vele mindig, folyton csak lenéztem rá, pedig minden erejével azon volt, hogy erősebb legyen. És azok után, hogy ennyire szörnyű voltam vele, még várok valamit tőle? Nem vagyok észnél...

Pokolba... nehéz volt veszteg maradni. Az a maximum, hogy barátként fog rám gondolni. Többet nem lenne helyes várni ettől a kapcsolattól. Már az is megdöbbentő, hogy hozzám szól mindezek után.

Csak nézhettem azt az arcot, csak gondolkodhattam arról, hogy milyen lenne megérinteni. Ezt már az elején sikerült elcsesznem. Megérdemlem. Ez van.

A holdfény lágyan átderengett a sötétítőfüggönyökön, és az árnyékok lassan vándoroltak egyik fáról a másikra. Csak nagyon nehezen tudtam elaludni, és végig azok a vörös tincsek, és azt a napbarnított arc lebegett a tekintetem előtt. Valaki mégis megmaradt a régi életemből, akit talán szeretek, és akiért érdemes harcolnom... talán...