Virágzás - 開花(Naruto fanfiction) [SZÜNETEL]

13.

百鬼

Száz démon

„Néha a kitartás is elég ahhoz, hogy legyőzd a lehetetlent." /Naruto Shippuden/

(Kivételesen előre szólok, hogy tele lesz trágár beszédstílussal a fejezet. Kiderül hogy miért~. Jó szórakozást! :D)

Óvatosan toltam az ajtót milliméterről milliméterre. Egészen addig, míg pont be nem fértem rajta. Ezután a becsukás következett. Semmilyen nyomott nem akartam hagyni. Az ajtó becsukása előtt alaposan körülpillantottam. De senkit nem láttam.

Hátat fordítottam az immár újra csukott állapotban lévő ajtószárnyaknak és még jobban megvizsgáltam a teret, ahová kerültem. Kopasz sziklafalak, nem éppen mesteri munkával robbantott alagutak, sárga lánggal lobogó fáklyákkal a falakon. A padló is szikla volt, de korántsem olyan durva. Nem volt ötletem, hogy találhatnám meg az infókat, és pontos parancsot nem is kaptam, hogy milyen információk kellenek. Csak kellenek. Minden, ami van, jöhet.

Random indultam meg az elém táruló három folyosó közül jobbra. Nem tudom miért, egyszerűen csak szimpatikusabb volt az folyosó, mint a többi, hiába nem volt különbség közöttük. Öt percen keresztül haladtam, de semmi. Igaz, annyira nem mentem gyorsan, lopakodtam, sőt, inkább a fal mellett, az árnyékokba rejtőztem, elsietve a fáklyák előtt. Végül ajtók kezdtek megjelenni, és én sorban, óvatosan bekukkantottam rajtuk. Egy helyen például egy rakás befejezett és javításra szoruló bábot láttam. Megjegyeztem magamnak, hogy van egy bábmesterük is.

Tudtam, hogy az információk valószínűleg belül lehetnek, egészen a kecó belsejében, de nem tudtam, az merre lehet. Előnytelen helyzetben voltam, hiszen bármerről bármikor jöhetett ellenség, aki ezerszer jobban ismerte a terepet, mint én.

Végül eljutottam egy nagyobb terembe. A többé-kevésbé simára csiszolt kőpadlót itt vörös színű szőnyeggel terítették le és három nagyobb vajszínű kanapé is állt a helyiségben. Vizslatva néztem körül, de nem láttam semmi említésre méltót, olyan volt az egész, mint egy normális, földalatti nappali. A plafonról még két papírgömb burájú lámpa is lógott, bár egyik sem égett. De néhány fáklya itt is volt a falakon.

Bal oldalt láttam egy újabb folyosót, szembe meg néhány ajtót. A baloldali folyosót választottam. Óvatosan lopakodtam előre. Újabb négy ajtó következett, ebből egy zárva volt, de néhány pillanat múlva már kiügyködtem a zárat az egyik hajtűmmel. Odabent két ágy volt és mindenfelé szétdobált cuccok, két hatalmas fémtű, egy tál, vörös folyadékkal, aminek az eredetét nem volt kedvem találgatni, meg egy bazinagy szekrénnyel.

Semmi különös. Becsuktam az ajtót és mentem tovább, egészen addig, míg a sziklafolyosó végén megpillantottam egy ajtót. Aminek a fájába a: „Rīdā", azaz „Vezér" szót vésték bizonyára kunaijal. Alatta egy papírfecni, rajta kanjikkal: Aki ide engedély nélkül belép, ne számítson újra látni a napfényt.

- Süket duma... - morogtam. De aztán megpillantottam a lepecsételt zárat. Jókora pecsét volt, jókora erővel.

Elérkezett az idő, hogy elővegyem a Yangot. Egy perc alatt sikerült a tekercsből a kezemben tudni a fekete kunait, végén egy zsinórral, amin a yang jele lógott.

Gin pecséttörő erejét használtam ahhoz, hogy leszedjem az akadályt az ajtóról. Gin specialitása ez, az ő két kunaija pedig ritka jó ezeknek a pecsétjegyzeteknek a felhasításában, ezzel inaktiválja őket és semmilyen hatást nem idéz elő.

Az ajtó immár nyitva állt előttem. Még sem vagyok seggarc mint shinobi... habár ez még a könnyű része. Ha felfedeznek...

„Siess már, te r*banc!"