Virágzás - 開花(Naruto fanfiction) [SZÜNETEL]

17.

嘘に住むほうがよいのではないでしょうか?

Nem lett volna jobb hazugságban élni?

„Nehéz nem gyűlölni... embereket, dolgokat, intézményeket. Mikor megtörik a lelkedet, és élvezettel nézik, ahogy elvérzel, a gyűlölet az egyetlen helyénvaló érzés. De tudom, mit tesz a gyűlölet az emberrel. Ízekre szedi és kifordítja önmagából. Olyanná válik, amilyenné soha sem akart."/Kemény motorosok c. film/

(Tsubaki szemszög)

Végigrohantam az utcákon a házak között, a falurész közepe felé rohanva, ahol Hoseki-chan lakik két fiukkal. Hoseki-chan férje, Kuzaro-san egy évvel az én olajra lépésem előtt halt meg egy küldetésen. Azóta Hoseki-chan volt az egyedüli klánfő, és fiai (a 17 éves Honji és a 20 éves Sen) is néha besegítettek. Ők a klán új főcsaládja, legalábbis addig, míg az én vérem el nem terjed. Vagyis... ez nem egészen így van. Most már nem. Hiszen nem vagyok a főcsalád tagja. De meg kell erről bizonyosodnom, és beszélnem kell az „igazi" szüleimmel. Muszáj.

Végre megláttam a takaros kis házat, ami közvetlen közelében volt annak az épületnek, amit korábban még otthonomnak neveztem. A főcsalád házának. Bár ezek után már nem vagyok bizonyos abban, hogy otthonomnak nevezhetem azt a helyet.

Fellendültem egy közeli tetőre, aminek szürkésbarna cserepeiről elrugaszkodva egyenesen az úticélomnak megjelölt ház előtt értem földet guggolásban, ujjaimmal megtámasztva magamat a földön, hogy ne dőljek el, hiszen nagy lendülettel érkeztem a földre.

Felálltam és szabályosan felviharzottam az ajtóhoz. Le kellett nyugtatnom magamat, vettem egy mély levegőt és elszámoltam magamban tízig. Nem akartam feltépni az ajtót és üvöltve berontani.

Kopogtam. Habár nem olyan udvariasan és szabályos hangerővel, de legalább nem tiszta erővel vertem az ajtót. Haladás, haladás... pedig a dühöm olyan méreteket öltött, melyeket én magam sem voltam képes elhinni. De erőt kellett vennem magamon, hiszen sem Hoseki-chan, sem Kazuro-san nem ártottak nekem. Bár, ha belegondolok, ők is tudtak valószínűleg mindenről, amiről én nem. De ezt abban a pillanatban igyekeztem figyelmen kívül hagyni.

Észre sem vettem, hogy levedlettem a szokásos mosoly-maszkomat. Komoly és baljós arckifejezés uralta mindig vidámnak tűnő vonásaimat. Szinte ijesztő volt az arcom. És ha valamilyen érzelmem olyan fokúra nő, hogy már erősebb, mint a régóta hordott maszkom ereje, akkor ott baj van. NAGY BAJ.

- Jövök! – hallatszott odabentről a kedves hang.

Papucsok csoszogását hallottam és majd' szétvetett a türelmetlenség.

Hoseki-chan nyitott ajtót, akinek kellemes meglepetésre utaló arckifejezését, sötétbarna haját és az enyémnél egy árnyalattal sötétebb zöld szemét pillantottam meg először.

- Tsubaki-sama? – kerekedtek el a szemei, kisimítva kissé a 40-es éveiben járó nő apró ráncait, megfiatalítva arcát. Még a szarkalábak a szeme sarkában is mosolyogtak. Látszott, hogy örül nekem. De ahogy arckifejezésemet – melyet hasztalan próbáltam a szokásos vigyorra cserélni – megpillantotta, azonnal aggodalmasra váltottak vonásai. – Valami baj történt?

- Hoseki-chan, csak egy pillanatra ugrottam be, ne haragudj. – túrtam a hajamba. Kényelmetlenül éreztem magam, valahányszor a nálam idősebb és tapasztaltabb, tiszteletreméltó hölgy „samának" nevezett.

- Parancsolj, Tsubaki-sama! – mosolyodott el segítőkészen Hoseki-chan, bár láttam rajta, hogy még mindig aggodalmaskodik.

- Ismered Akashino Seikót és Akashino Yoihitót, a feleségét? – kérdeztem azonnal a tárgyra térve. Hoseki-chan egy pillanatig döbbenten nézett rám, lassan elnyíló ajkakkal. Tudtam, hogy miért. Rájött, hogy immár én is tudok mindenről és felelősségre akarom vonni a vérszerinti szüleimet. Egy kicsit csalódottan néztem rá. Nem akartam hálátlannak tűnni, hiszen Hoseki-chan nélkül nem nőttem volna fel ilyen bőségben és egészségben. Hoseki-chan lehajtotta a fejét.