Virágzás - 開花(Naruto fanfiction) [SZÜNETEL]

14.

ノートを存続

Túlélő cédulák

„Hold On Pain Ends."

(Tsubaki szemszög)

Sikeres volt a tervem, mikor szétrobbant a földfalam, az egyik kunai árnyékába rejtőztem, shurikenné alakulva, és kihasználva ellenfeleim pillanatnyi döbbenetét megszereztem kissé megrepedt maszkomat és a Satsugait a hüvelyébe csúsztatva inaltam el, míg a klónom ott maradt tartani a frontot. Egy üvegklón, a Garasu Bunshin használatával a lelkem fele bennragadt egy illúziótükörben, amit a saját alakomra formáltam, és képes voltam irányítani. Ez jobb, mint a Kasai Bunshin, de több chakrát fogyaszt.

A chakrám lenullázódott és tudtam, hogy nem bírom már soká, összerogyok, ha nem állhatok meg. De muszáj volt találnom valami búvóhelyet, ahol nem lelnek rám az Akatsuki tagjai. Az a biztos halálomat jelentette volna, ha utolérnek. Talán egy genjutsut még képes lennék létrehozni, de nem lenne elég erős, és végleg kimerülnék. Ráadásul... Cérnametélt egyik támadása eltalált, és eltörte a jobb alkaromat.

„Pokolba... fáj... de ha használom az Itami no Umit, megnő az esélye annak, hogy Konoha többet nem lát engem..."

Rohantam, mintha az életembe kerülne. És ez így is volt. Lelassítani az ellenfeleimet nem tudtam különösebben, mert csak útjelzőként szolgáltak volna számukra a csapdák és időm sem volt felállítani őket.

Így hát csak rohantam és a fák ágait használtam ugrópadnak. Lassan a horizont alá bukott a nap, de a sötétség viszonylag kedvezett nekem, mert Gin mellett muszáj volt megtanulnom jól tájékozódni még éjszaka is. Végig a hátamban éreztem üldözőimet, ezért gyorsítottam a tempón.

Egész éjszaka rohantam, már nem is éreztem a testemet, vagy az izmaimat. A légzésem gyakran kihagyott, a torkom égett, az orrom fájt a levegő kapkodásától, a szemem szinte kiszáradt a folyamatos menetszéltől. A fáradtságtól többször elvétettem a lépést, először a bal bokám ment ki, majd a bal térdem. Kiugrott az ízületem, mégis haladnom kellett tovább, hiába sajgott, hiába fájt, hiába akartam minden pillanatban összeesni, hiába pattogtak a szemem előtt fekete és vörös karikák. Utolsó energiatartalékaimat is felégettem, kiszáradtam és a gyomrom üresebb lett, mint egy nagyon üres kút. De fáradozásomra és fájdalmaimra gyógyír volt az, hogy üldözőim lemaradtak. Hiába, az én gyorsaságom se semmi. Ők erősek, én gyors és tervező vagyok. Kreatívan elkerültem végül Fűrejteket, egyenesen elvágtatva mellette, a Föld Vidéke felé.

Még sikerült az utolsó csepp chakrámból egy erős üvegklónt is gyártani, ami kellőképpen félrevezette üldözőimet ahhoz, hogy egérutat nyerjen nekem. Javamra szolgált még az is, hogy semennyi chakrám sem maradt, így nem tudtak követni. Még csak nem is véreztem. Habár egy idő után rendesen megtéptek az ágak, felhorzsoltak a sziklák és egy alkalommal át kellett úsznom egy tavon, hiszen chakrám nem maradt. De a két Akatsukist lehagytam és végül, ha nem is akarattal, de megálltam. Közel a Kannabi hídhoz ájultam el pirkadatkor.

*

Első strigula

Mikor felébredtem tökre világos volt, és a nap már magasan állt. Mondhatom, úgy éreztem magamat, mint a mosott szar. A ruháim és a hajam még nedvesek voltak a tavas incidenstől, az üstököm levelekkel és gallyakkal volt tele, a ruhám minden lehetséges ponton (még intim pontokon is!) elszakadt, tele voltam vágásokkal és horzsolásokkal, a lábam és a karjaim lila, zöld és barna foltokkal voltak tarkítva. A bokám sajgott, ráadásul fel is dagadt, hát, még a térdem! Az olyan volt, mint egy nagy, sötétvörös, véraláfutásos lufi. Húsból. És még szépítek, ha azt mondom, undorítóan nézett ki. Izzadság, vér és poshadt víz szaga lengett körül, és azonnali hatállyal hajítottam le a pólómat. Szerencsére az ellopott tekercs csak átázott, de a nagy nehezen rakott tűz felett sikerült megszárítanom. A chakrám csak akkor kezdett némileg pislákolni bennem, mikor ettem némi szedret egy közeli bokorról, meg találtam pár ehető gombát és egy elhagyatott (két percre elhagyatott) madárfészket, melynek tojásait azonnal befaltam. Vizet nem találtam, mivel azt a bizonyos tavat már jó ideje magam mögött tudtam, ezért a bokrok leveleiből és a susnyásból préseltem ki némi folyadékot, bár rohadt nehezen ment. Mikor viszonylag előre kaptak az izmaim, tovább vánszorogtam, de nagyon lassan ment minden lépésnél megfájduló térdem miatt, így csak naplementekor értem el a Kannabi hidat. A hely komor emlékeket idézett fel bennem a háborúval kapcsolatban, de nem volt túl sok időm gondolkodni, mert egy fa tövében össze is rogytam. A cserjék közé mászva, az alacsony bokrok alatt feküdtem le, és mielőtt kínzó álomba zuhantam volna, törött maszkom belsejébe húztam egy vonalat egyetlen megmaradt kunaiommal. Úgy aludtam el, min akit leütöttek. Mázlim volt, hogy üldözőim elmaradtak.