Mikor még szerettél

Amikor megismertelek

Csak álltam ott, és néztelek. Te pedig a haverjaiddal beszélgettél. Rám se néztél. Pedig hónapokig együtt voltunk. Szerettelek. Most meg mintha nem is léteznék. Nem figyelsz rám. Annyira magányos vagyok. És látom, hogy nem változtál, hogy amiért szeretlek, az még benned van. De már máshogy nézel rám.
Emlékszem. Minden percre emlékszem. Minden mondatra és gondolatra. És azon gondolkodok, mit csináltam rosszul. Hogy vajon alakulhatott volna máshogy is, vagy ez így volt megírva. De te már ide se pillantasz. Mintha meghaltam volna a szemedben.
2 hónappal ezelőtt köszöntem neked. Te rámmosolyogtál és visszaköszöntél. Belenéztem a gyönyörű kék szemedbe, szinte feltöltődtem a tekintetedtől. Azt hittem, a pillanat örökké tart. De aztán jöttek a barátaid, és valahogy minden szertefoszlott. És ezt játszottuk nap mint nap. Szinte már rutinná vált. Azt hittem, hogy sosem lesz másképp, de egy nap - ami ugyanolyannak tűnt, mint a többi - te nem a haverjaidhoz mentél, hanem leültél mellém, a szemembe néztél, és azt mondtad, hogy „Szeretlek". Nem tudtam, mit mondjak. Csak néztem a szép szemed. Elmosolyodtál. Azt mondtad, ha én is így érzek, akkor adok neked egy esélyt, a hosszú, érzelemmentes napok után, amiket átéltem. Én rádnéztem, elmosolyodtam, és azt mondtam, hogy „Szeretlek". És percekig egymást néztük. Aztán megfogtad a kezem és azt mondtad, hogy már nem bírtál tovább várni. Hogy azt hitted, haragudni fogok. Hogy már nem szeretlek. Nem mertél idejönni, mert féltél, hogy elküldelek. De már nem bírtad tovább. Emlékszel arra a napra? Én tudom, hogy nem. De az én emlékezetemben élénken él minden másodperc. Minden pillanat, reakció.