Mikor még szerettél

Megható sorok és virágok

Meglepő volt még az elején, mikor kiderült, hogy csak egy hét van a te és az én szülinapom között. Pontosabban hat nap. Már vártam, hogy eljöjjön, mert kíváncsi voltam, hová megyünk. Először azt hittem, hogy csak átjössz és meg nézünk egy filmet, eszünk valami kis sütit, de helyette igazán megható élményben volt részem.
Reggel már nyolckor fent voltam, felöltöztem, majd meg is hallottam, hogy csengettél. Lerohantam a lépcsőn, ajtót nyitottam, te pedig csak megcsókoltál, majd felemeltél, és csak öleletél. Majd előkerült egy megégetett szélű papírocska is, amin egy kis versike volt:

Egy apró mosoly,
Egy csöpp pillantás,
Egy kis szócska,
A megváltás.

Szeretlek!
Imádlak!
Mindenem vagy,
S én semmi nélküled,
De itt vagyunk,
S én is itt ünnepelek most veled.

Egy hét, egy hónap,
Nem számít már,
Ha ez örökké tart,
S te velem maradsz.

Miután elolvastam, majdnem sírtam a meghatottságtól. Szabadkoztál, hogy nem lett jó, hogy nem értesz a versekhez, de nekem ez rengeteget jelentett. Nem tudtam, mit mondjak. Átöleltelek és nem engedtelek el. Utána pedig azt mondtad, hogy „Csak ülj be a kocsiba! Van még valami!" Én kíváncsian beültem, majd te is, és a sofőr (akit eddig még nem láttam) elindult. Csak mentünk, míg már láttam, hogy elhagytuk a várost. És tovább hajtottunk. Olyan 20 perc múlva a sofőr megszólalt, hogy megérkeztünk. Nem tudtam, hol vagyunk. Egy gyönyörű tisztás volt, tele még gyönyörűbb virágokkal. Nem hittem a szememnek. Átkaroltál, és elindultunk egy kis kosárral. Amikor egy olyan részre értünk, ahol kevesebb virág volt, leterítettél egy pokrócot, leültünk rá majd elővettél pici, szív alakú szendvicseket, amiben sonka és mindenféle zöldség volt. Kivettél kettőt. Megkóstoltam, majd meg is ettük mindketten. Nagyon finomak voltak. Tudtam, hogy sokat dolgoztál vele. Utána csak beszélgettünk. Az idő csak úgy repült. Még kis koszorút is csináltunk a sok virágból.
Néhány óra elteltével azt mondtad, hogy csukjam be a szemem. Lehet, hogy volt 10 perc, amíg csukott szemmel, izgatottan vártam, hogy vajon mi fog következni. Majd csak ennyit mondtál, „Remélem, finom!". Kinyitottam a szemem, és egy tortát láttam. Látszott, hogy te sütötted. Nagyon szép volt. Szív formájú volt, több rétegű, és rajta a felirat: „Forever!"
Megcsókoltalak. Aztán vágtál egy szeletet és a kezembe adtad. Megkóstoltam, és nagyon finom volt. Epres joghurtos. A kedvencem. Tudtam, hogy sokat dolgoztál vele, úgyhogy lassan, minden falatot megízlelve ettem meg a szeletet.
Még néhány óráig ott voltunk, majd mikor sötétedni kezdett, jött értünk a kocsi. Hazavitt. Azt hittem, el kell köszönnöm, de mondtad, hogy maradsz. Ha úgy szeretném, holnapig. Kézen fogva felsétáltunk a szobámba, ahol te leültél a babzsákfotelbe, én pedig az öledbe ültem. Így aludtam el, majd keltem fel.
Rémlik valami? Életem legjobb szülinapja volt. Ez azért csak megmaradt. Ha másért nem, akkor az egód miatt, ami szerintem azután alakult ki, miután már nem voltunk egy pár. Hogy emlékszel rá, hogy büszke lehetsz rá, hogy a világ legboldogabb emberévé tettél. De ez nem csak arra a napra volt igaz. Minden veled töltött napra.