Mikor még szerettél

Egyetlen rossz nap

Már második hete, hogy együtt vagyunk. Hogy nap mint nap csókolsz és ölelsz. Eddig minden nap, amit felidéztem, valamiért különösen boldog volt számomra. Ami most eszemben van, az az egyetlen veled töltött szomorú nap. Első - és egyben utolsó - amikor együttlétünk alatt összevesztünk.
Keddi nap volt. Egy őszi délután. Átjöttél hozzánk, megleptél. Csókolóztunk. Az öröm, hogy látlak, átjárta az egész testem. Te felmentél a szobámba. Én utánad mentem. Szépen, lassan a lépcsőn. Beléptem a szobámba, és láttalak, amint döbbenten nézed az egyik pólómat. Nem értettem, miért. Erre felálltál és mélyen a szemembe néztél. Ahogy elmozdult a ruha a kezedben, láttam rajta a vérfoltot. Te csak közelebb jöttél, és halkan megkérdezted, mi a baj? Én pedig csak hallgattam, majd annyit mondtam, semmiség. Rég történt, nem számít. Mire te: Ha bántottak, igenis számít. Örültem, hogy foglalkoztál velem, és hogy úgy tűnt, bármire képes lettél volna, hogy megvédj, de nem mondhattam el, hogy a testvérem, akiről senki sem tud, néhány hete részegen hadonászott a késsel, és megvágott.
Ekkor még nem ismertél. Nem mondtam el, ezért lettél mérges. Azt hitted, nem bízom benned. Pedig ez nem így volt. Meg akartalak védeni a bátyámtól. Nem akartam, hogy bántson.
De ezt nem mondhattam el. Dühösen kimentél, és csak az ajtó csapódását hallottam.
Este sírva aludtam el, de tudtam, hogy ez mind a te érdekedet szolgálja.