Mikor még szerettél

Valódi érzések

Már egy hónapja majdnem hogy szakítottunk. Nem is láttalak azóta. Gondoltam, hogy elmentetek az apukád hazába, hogy most nyilván ott a helyed.
Egy héttel később láttalak először. Csak néztelek, te pedig észre sem vettél. Legalábbis azt hittem. De te odafordultál hozzám, közelebb jöttél, és annyit mondtál, hogy beszélnünk kell. Ezzel egyetértettem. Tényleg beszélnünk kellett. De nem hittem, hogy tényleg beszélni fogunk. Leültél mellém. Mélyen a szemedbe néztem. Csak ennyit mondtál, hogy „Sajnálom. Nem tudom, mi történt." Átöleltelek. Majd azt mondtad, „Bocsáss meg! Hülye voltam, amiért eltaszítottalak. Tényleg sajnálom! Nagyon szeretlek, és remélem, hogy adsz nekem egy esélyt, hogy jóvátegyem." Nem tudtam, hogy mit mondjak. „Én is szeretlek. Egy hónapig azt hittem, és azon gondolkoztam, hogy vajon te emlékszel-e azokra a kicsi pillanatokra? És azt hittem, hogy én csináltam valamit, amivel elrontottam." Mondtam, majd csak vártam a reakciódat. „Minden percre emlékszem! Mindegyikre! Minden alkalomra, amikor megcsókoltalak, amikor láttalak!" Nem hittem a fülemnek. Minden, amit az elmúlt hónapban gondoltam, tévedés. Tényleg szeret. És én is őt. És ekkor rájöttem, hogy nekünk együtt kell lennünk.

„Ma vie sans toi?
Impossible."
«Az élet nélküled?
Lehetetlen.»