Mikor még szerettél

Békülés

Az első veszekedésünk nagyon mélyen érintett, de ez után már tudtam, nem veszíthetlek el. Szükségem van rád. Már akkor tudtam. Pedig még csak néhány hete ismertelek. Tudtam, hogy mindent el kell neked mondanom. Hogy tudd, megbízom benned.
Átmentem hozzátok, becsengettem, majd hallgattam először a kutyus, majd a te lépteidet. Tudtam, hogy haragszol rám. Úgy érzed, nem bízom benned.
Köszöntem neked, visszaköszöntél, de nem hívtál be. Megkértelek, hogy menjünk el sétálni. Igent mondtál. Néhány percig csend uralkodott, majd én törtem meg ezt. Csak annyit mondtam neked, hogy mindennek oka van, és ennek nem az az oka, hogy nem bízom benned, hanem az, hogy féltelek. Hogy nem akarom, hogy bajod essen. Mert szeretlek. De te csak annyit mondtál, hogy ha tényleg szeretlek, elmondok mindent. Én pedig, mert szeretlek, elmondtam mindent. Figyelmesen végighallgattál, majd szorosan magadhoz öleltél. Tudtam, hogy szeretsz. Hogy megbocsátasz. Hogy bármennyire is bántott az, hogy nem mondtam el, kárpótol az, mennyire imádlak, és hogy tudod, mennyire hiányoztál.
Belekezdtem a bocsánatkérésbe, de te csak annyit mondtál, „Sss, nem kell bocsánatot kérned." . Megcsókoltál, és tudtam, hogy tényleg nem kell már mást mondanom.
Erre azért emlékszel? Egyetlen veszekedésünk. Amikor egy teljes éjszakán át sírtam, úgy hiányoztál. És ma hol vagyunk? Külön. Én még mindig szeretlek. De te? Te nem.