Rosy naplója

8. fejezet - Az Övé

’ A barátnőd vagyok?’ jelelem Jasper szobájában, felé fordulva, és lerakom a kezemben tartott narancslevet az asztalra. Először járok a szobájában, és máris imádom. Kapucsínó színű falak, amik csak ritkán tűnnek fel a kiragasztott fotók és festmények alól. A bútorok egészen sötétbarnák. Az ágyán találok egy rajzot, amin ketten vagyunk rajta, emiatt merül fel bennem újra a kérdés: Most mi a helyzet?

Miután okozott pár meglepő, vagyis inkább sokkoló percet a szülei előtt, beszélgettünk még egy-két emberrel, majd átjöttünk hozzájuk.

’ Szeretnél az lenni?’ kérdezi én pedig elcsodálkozom. Teljesen kizárt, hogy félreértettem volna, (bár a bejelentés óta nem beszéltünk a témáról) ezer százalékig biztos vagyok abban, amit láttam.

’ De azt mondtad a szüleidnek…’ kezdem, de a jelembe vág és eltereli a témát.

’ Gyere, szeretnék mutatni valamit!’ mindig, mikor ilyeneket jelelt, vagy leestem egy fáról, vagy kínosan csevegtem a szüleivel, szóval teljesen érthető lett volna, ha egyszerűen nem megyek vele, de persze a biztonságos verzió nem az én terepem.

Lemegyünk a nappaliba, ahol én azonnal rávetem magam a kirakott családi fényképekre. Jas már említette, hogy egyedüli gyerek, így érthető, hogy csak ő volt a fotókon, kisbaba korától. ’ Nem hasonlítasz a szüleidre!’ jegyzem meg, mikor mellém lép.

’ Örökbe fogadtak!’

Nagy valószínűséggel jobban jártam volna, ha zseniális feltevéseimet meghagyom magamnak, de persze ami a szívemen, az a kezemen. Bár látszólag Jas-t nem nagyon viseli meg a dolog.

’  Két napos korom óta a szüleimmel vagyok. Akkor még nem tudták, hogy siket vagyok. És az igazi szüleim sem ezért nem akartak gyereket.’ mondja, inkább az saját megnyugtatására, mint az enyémre. ’ Na de gyere! Nem ezt szerettem volna mutatni.’ mosolyodik el és az ölébe kap és felrak a nappaliban álló zongora tetejére, ő pedig leült a zongoraszékre. Felhajtotta a hangszer tetejét, és ujjait végigfutatta a billentyűkön. Eszméletlen volt nézni, ahogy az ujjai villámsebességgel pörögnek és eszméletlen volt érezni magam alatt a zongora gyors rezgéseit.

’ Még egyszer!’ kérleltem, mire mosolyogva újra játszani kezdett, nagy valószínűséggel egy másik dalt, hiszen a rezgések ritkultak. A széles zongora tetején fészkelődtem, majd mikor befejezte a lassú dalt is, felállt, és arca közel került az enyémhez.

’ Különleges volt!’ jelelem kihasználva a köztünk lévő icipici helyet.

’ Te vagy különleges!’ válaszol lassan és MEGCSÓKOL. Na jó, talán kicsit hatásvadász, hogy a kapcsolatunk minden állomását nagybetűvel jelölöm, de ez tényleg fantasztikus volt. Karomat a nyaka köré fontam, ő pedig a derekamra csúsztatta tenyerét, amivel pár perccel ezelőtt még a zongorát bűvölte gyengéden. A (tökéletes) csókolózásunkat természetesen az én fantáziám hirtelen jött ötlete szakította félbe, amikor is elengedtem Jas-t és kíváncsian megkérdeztem.

’ Honnan tudsz zongorázni?’

’ Ugye, milyen klassz odafent ülni?’ kérdezi és kacsint egyet.

’ Eszméletlen!’ lelkendezek.

’ A szüleim zenészek!’ mosolyodik el. ’ Ezért kicsit ironikus, hogy siket vagyok… Régen rengeteget jártam velük koncertekre, de nem értettem, hogy az, ahogy anyám játszik a hegedűn, vagy az, hogy apám zongorázik, hogy csalhat valaki arcára könnyeket. Aztán rájöttem, hogy a titok a hangban van.’ sóhajt egyet, majd tovább folytatja. ’ Egy ideig azt hittem, mindenki olyan, mint én vagyok, hogy senki nem hall, hogy ilyen a világ. Aztán kezdtem rájönni, mikor a szüleim telefonáltak, de én csak Skype-olhattam a nagyival, mikor anya beszélgetett a barátnőivel, és nem jeleltek. Egyszer megkérdeztem a szüleimet, hogy milyen az a zene, és akkor apa felültetett a zongora tetejére és játszani kezdett. Onnantól kezdve megvolt az új kedvenc helyem. Felülről figyeltem apát, és egyszer csak elkezdtem utánozni. Először csak mikor nem voltak otthon, aztán párszor, mikor nem tudtam, hogy otthon vannak. Apa hihetetlenül boldog volt, mikor meglátta, és úgy döntött, hogy megtanít rendesen zongorázni.’