Rosy naplója

14. fejezet - A Fal

Hétfő reggel meglepően frissen ébredtem, kerek három perccel megelőzve az ébresztőórámat. Anya korán ment reggel dolgozni, így felajánlotta, hogy elvisz. Nagy nehezen megálltam a kísértést, hogy az így megtakarított negyed órát, ne alvással töltsem, helyette inkább nyugiban megreggeliztem és nem azt vettem fel, amit először kivettem a szekrényből.

A második reggeli meglepetést apu okozta, aki rendhagyó módon szolidaritásból velünk együtt kelt „hajnali" hétkor. Apa, szabadúszó grafikus és webdesigner létére megtehette, hogy tízkor kel, felcseréli az ebédet a vacsorával, vagy éppen beteget jelent a főnökénél, aki nem mellesleg saját maga. Szóval apu nem szakad meg éppen a munkában, pláne mivel azzal foglalkozik, amivel szeretne, és hihetetlen, hogy egy-egy sznob cégtulajdonos mennyit tud fizetni, hogy olyan logót tervezzen neki, amit rá lehet nyomtatni az alkalmazottak pólójára.

' Jó reggelt!' köszöntem neki vigyorogva, mire csak egy intéssel jelezte, hogy nekem is.

' Egy igazi hős vagyok!' mosolyodott el, miután az első pár korty kávé lecsúszott a torkán.

Lelkesen bólogattam, bár (a) nem értettem, hogy miért hős, (b) fogalmam nem volt, hogy miért nem megy vissza aludni.

' Tényleg nem kérdőjelezem meg hősiességedet apu, de miért keltél korán?' próbáltam a létező legudvariasabb külsőbe burkolni kérdésemet.

' Anyád kolleganője szülinapi zsúrt rendez a gyerekének, és egyéni, formatervezett meghívóra vágynak.' meresztgette a szemét.

' Megígérted, hogy segítesz nekik!' jelelte anya, mikor belépett a konyhába. Küldött apa felé egy Le-ne-merészeld-mondani pillantást, majd megpuszilta apa borostás arcát.

' Éppen ezért keltem ilyen korán!' forgatta a szemét apu és az utolsó csepp kávéját is felhörpintette.

Anya munkába menet kidobott a sulinál (azért délutánra elhoztam a görkorimat is), és kezdetét vette egy teljesen átlagos iskolanap. Jas párszor írt üzenetet, Dave-nek tanítottam pár új jelet a fotózással kapcsolatban és ebéd közben megbeszéltük Lisával a biofizika dolgozat összes lehetséges kérdését. Ezt leszámítva semmi, de SEMMI nem történt ma a suliban, olyannyira nem, hogy ezt még Emily is megjegyezte, aki aztán tényleg az optimizmus és a kicsattanó életkedv mintapéldája.

Jól tettem, hogy elvittem a görkorit, mert anya SMS-ezett, hogy nem tud értem jönni, én pedig szeptemberben, mikor még nagyon meleg volt, kifejezetten buszellenes voltam. Az utolsó órám tesi volt, és bár az sem volt olyan megerőltető, hogy kilépjen az UNALMAS skatulyából, azért nem esett rosszul hazafelé a hátszél. A hajam össze-vissza lobogott utánam, nekem pedig tökéletes péntek hangulatom volt (hétfőn). Kicsi kitérővel mentem haza, mert elkanyarodtam A Fal felé. A Fal nem volt más, mint egy régi raktárépület, ami tele van graffitikkel, de minden pénteken lefestik egyszínűre, és kezdődhet újra az alkotás. A város polgármestere ezt találta ki a vandalizmus ellen és a Street Art művészet mellett. Ez volt az egyetlen hely, ahol legális volt firkálni.

Végigböngésztem a feliratokat és a bonyolult mintákat, amik a hétvége során születtek, majd megakadt a szemem egy szövegen.

Kedves Nyugdíjasok!

Mi firkálunk, ti világháborút csináltatok! Na most ki szégyellje magát?!

Előkaptam a mobilom, lefotóztam és átküldtem Jaspernek. A Fal elsőszámú szabálya volt, hogyha valami tetszik, azt gyorsan fotózd le, mert másnapra már lehet, hogy ráfestenek. Lencsevégre kaptam még pár absztrakt alkotást, és hazamentem.

Otthon apát a dolgozószobájában találtam, amint elmélyülten rózsaszín pónikat rajzolgatott. A szobája egyszínű fehér volt, egy nagy fekete íróasztallal és egy élénkzöld irodai székkel, a falakon pedig mindenféle színű képkeretekben lógtak azok a logók, rajzok, grafikák, amiket megrendelésekre rajzolt. Megérintettem a vállát, mire felém fordult és gyorsan jelelni kezdett.