Rosy naplója

13. fejezet - Monopoly

Fél órával azután, hogy Alex galádul megköszönte galád kis hazugságomat, ünnepélyesen is megnyitották a kiállítást. Gyötrelmes fél óra volt. Az Alex-szel való beszélgetés ahelyett, hogy megerősített volna abban, hogy igazam van, rengeteg nagy piros kérdőjelet vetett fel. Újra és újra megfordult a fejemben, hogy Lisa tényleg aranyos volt velem, hozzám szólt, mikor mindenki csak megbámult (az más kérdés, hogy erre teljesen jó oka volt), és ő az egyetlen ember (Davet még nem sorolnám ebbe a kategóriába), aki nem hiszi azt, hogy más bolygóról jöttem. Na és én neki hazudok! Hát milyen ember vagyok én??? - hangzott el az agyamban a drámai és vízhangos felkiáltás.

Jasnek rengeteg dolga volt (mint mindig), a puccos galériák puccos tulajdonosai korábban jöttek, mert „nem szeretik a tömeget". Meglepődtem, hogy miért jönnek el ezek az emberek New York-ból, a galériájuktól 1000 km-re, csak hogy megnézhessék pár gimnazista vizsgamunkáját, de amikor láttam Jas tanárát, amint fesztelenül cseveg velük, rögtön megvilágosodtam. Ő hívta meg őket. Virtuális pacsi a tanár úrnak.

Lézengéssel töltött fél óra után végre elkezdődött a megnyitó. Először csak annyit vettem észre, hogy az emberek elkezdenek egy nagy kört alkotni valami, illetve valaki körül. Átfurakodtam az embertömegen, hogy legyen valami esélyem a 160 centimmel látni valamit. A Fél New Yorkot Ismerő Rajztanár állt a kör közepén, én pedig éppen időben érkeztem, mielőtt elkezdte a kiállítás megnyitó beszédét. Mellette állt Maya, Nick és Jasper. Közelebb verekedtem magam, szerencsére az ablakkal szemben állt, a képek miatt szuper volt a világítás és még bajsza sem volt. Szerintem igenis megérdemeltem egy ilyen alkalmat a sok szájról leolvasós rémálom után, aminek ördögi főszerepét a bajszos, szakállas, rágózó tesi tanárom játszotta.

A megnyitó elejéről így is lemaradtam, miközben próbáltam átverekedni a magas emberek gyűrűjén, hogy könyörgöm, én érteni akarom a beszédet!!!

- ... aki pár perccel is az én monológom előtt érkezett, hallhatta a kiállítók végtelen panaszkodását a képaláírások miatt. Tény, hogy az irodában nagyon elrontották, azonban mi itt a Művészetiben arra neveljük a diákjainkat, hogy a képeik beszéljenek helyettük, hogy olyat alkossanak, amit nem kell megmagyarázni. Amikor művészettörténet órán képet elemzek a diákjaimnak, akaratlanul is belebotlok egy mondatba: A művész ezzel azt akarta mondani, hogy... Erre pedig jön a frappáns diákválasz, miszerint: Tanárúr! Akkor miért nem mondta azt? - tartott egy rövidke hatásszünetet, ami nekem is jelentett egy szusszanásnyi pihenőt. - Most már elárulhatom, hogy a rendes és helyes képaláírások nálam vannak, de nem fogom őket odaadni. A művészeink ismerik a képeiket, Miss. Stings örömmel elárulja Önöknek a balett táncosok nevét, az uraknak még a telefonszámukat is, Mr. Fritz bárkinek elmondja, melyik kísérteties képe, melyik kísérteties helyen lett lencsevégre kapva, Mr. Mole elbűvölő modellje pedig ma is itt van a kiállításon, bárki találkozhat vele. De kérem önöket, hogy nézzenek a képek mélyére, próbálják megragadni azoknak a lényegét, ne ragadjanak le a felszínes dolgokon, hiszen a kiállítások témáját roppant mély jelentésű szavak adják. De elsősorban érezzék jól magukat. - zárta le a beszédét. Körbenézve láthattam, hogy mindenki eszeveszett lelkesedéssel tapsol. Mi lesz, ha ezek az emberek a képeket is meglátják?

A tömeg szétoszlott, az emberek elindultak körbe a kiállításon, én pedig Jas mellé szegődtem, és mint bennfentes, az ő kiállítási részlegén tobzódtam. Az emberek megbámultak, amit most kivételesen annak tudhattam be, hogy az összes képről én nézek vissza. Pár nézelődő egyenesen úgy gondolta, hogy már ismer is, így feltűnés nélkül próbáltak velem társalogni. Nem ment nekik. Mivel egyszerre többen jöttek oda hozzám, fogalmam sem volt, hogy kire figyeljek, pillanatok alatt elvesztettem a fonalat. Végső kétségbeesésemben jelelni kezdtem, erre, aki ismerte Jaspert, lassabban kezdett beszélni és felém fordult, aki nem, az szimplán eloldalgott. Nem voltam kifejezetten beszélős hangulatban, ezért igyekeztem csak bólogatni és rázni a fejem.