Útvesztő, Minewt fanfiction
Nem tudott aludni. Mindazok után, amiket az elmúlt 24 órában átélt, képtelen volt lehunyi a szemét. Mindig őt látta maga előtt. Először mindig mosolyogva jelent meg, ahogy a falnak támaszkodva felnéz rá, aztán a kellemes emléknek azonnal átvette a helyét a fülsüketítő kiáltása, amikor a Sirató magával húzta és az útvesztő falai átrendeződtek, végleg elszakítva őt tőle.
Az utolsó szavai jártak a fejében.
- Egyetlen Sirató sincs itt. Nem tudom mit láthatott az a bökött Dean!
Aztán a semmiből előtűnt egy szörnyeteg, nyálkás karjaival megragadta a testét és ledöntötte a földre. Az először értetlen, majd ijedt tekintete. A hang, ahogy a feje a kemény földhöz koppan. A Sirató az oldalába fúrta egyik undorító nyúlványát, ő pedig olyan fájdalmasan ordított, mint még soha azelőtt. Aztán a Sirató húzni kezdte maga után. Hiába is harcolt volna, semmire nem ment volna vele. Úgy tűnt beletörődött.
Minho verejtékben úszva ült fel. Letörölte verejtékező homlokát és körülnézett. A többiek békésen aludtak, a Siratók távolni hangjain kívül teljes csend volt a Tisztáson.
Minho felállt, kinyújtóztatta végtagjait és elindult. Ő maga sem tudta miért és merre megy, de muszáj volt lefoglalnia magát. Képtelen volt feküdni és az eget bámulni, mikor tudta, hogy úgysem lesz képes pihenni.
Gondolatai ismét visszakanyarodtak az útvesztőben történtekhez. Ő nem adta fel: felkapott egy hegyes botot a földröl és a barátját hurcoló Sirató után iramodott. Elrugaszkodott és botját teljes erejéből a Sirató szemébe döfte. Az túlvilági hangon felüvöltött és elengedi Newtot. Minho barátjához szaladt, felnyalábolta a földről és átkarolva futni kezdett. Newt tartotta a lépést, kezét erősen a vérző oldalához szorította. Erőse zihált de tartotta magát. Minho hátrapillantott a válla felett és belehúzott, amikor látta, hogy a Sirató lábra állt és a nyomukban van. Newt egyre nehezebben szedte a levegőt és botladozott.
- Hagyj itt! - nyögte.
- Azt várhatod, te idióta bökött!
Alig haladtak pár métert, mikor Newt összeesett. Mielőtt Minho lehajolhatott volna, hogy újra felemelje, a Sirató megjelent és ismét elkapta Newtot. A fiú szőke haja piszkos volt a sok portól, szájából pedig hirtelen vér bugyogott ki.
- Minho - nyögte ki köhögve. A Sirató Minhoval mit sem törődve húzta Newtot. - Fuss!
Minho csak ott állt, földbegyökerezett lábakkal és nem tudta levenni tekintetét Newtról. Még egyszer, utoljára találkozott a tekintetük, aztán a Sirató hatalmasat rántva Newton befordult a sarkon. A fiú nem mozdult többé.
Minhot vitték a lábai, nem is figyelte merre megy egészed addig, míg akadályba nem ütközött. Az útvesztő fala ott magaslott előtte néhány méterrel. Minho nem fordult vissza - helyette inkább leült a fal tövébe, hátát a hideg kőnek vetve. Reszketve felsóhajtott, fejét a hideg kőfalnak döntötte. Mikor kezével végigsimított a felületen, bemélyedéseket érzett rajta. Addig meresztette a szemét, míg kitisztult előtte a kép: a falba a tiszttársak nevei voltak bevésve. Ő pedig pontosan Newt nevén simított végig. Newt, mellette pedig Minho neve.
Végtelen szomorúság és gyász tört Minhóra, olyan fájdalom, amit soha nem érzett - valószínűleg még az útvesztő előtti életében sem.
Szaggatott mozdulatokkal előhúzta bakancsa szárából a tőrét és megkarcolta vele a fal szabad területét, majd mélyet lélegezve áthúzta vele Newt nevét. Sok tiszttárs neve ki volt húzva, ezzel jelezve, hogy meghaltak, azonban csak egyetlen egy hatott igazán mélyen Minhóra. Igazság szerint az egész Tisztáson mindössze két embert tartott a barátjának, Albyt és Newtot. Nem volt hősködő és megmentési kènyszerben sem szenvedett, azomban Newtért bármikot feláldozta volna magát. És mégsem tette.
Lehajtotta a fejét és a gondolataiba mélyedt. Newt jelent meg előtte, ahogy köszönti a Tisztáson. Newt, ahogy egymás mellett esznek és mosolyog a hülye viccein. Newt, ahogy mindig csak a szemét forgatta Minho beszólásain és soha nem sértődött meg. Newt, ahogy beajánlotta őt a Futók Előljárójának. Newt ahogy nevet, ahogy mosolyog, ahogy a többiekkel viccelődik.
Egy magányos könnycsepp gördült le az arcán, nem sokkal később pedig a társai is követték. Minho szégyelte magát. Ő nem félt semmitől és soha nem sírt. Legszívesebben üvöltött volna, de helyette csak keményen a falba verte az öklét, ezt addig ismételte míg a keze leginkább egy véres húscafatra hasonlított. Csípett és fájt, de nem törődött vele.
Legszívesebben a haját tépve a levegőbe üvöltötte volna a nevét, hogy mindenki tudja mennyire bököttül rosszul érzi magát. Helyette azonban az útvesztő fala felé fordult és olyan mereven bámulta, mintha átlátna rajta.
- Newt... - suttoga elcsukló hangon és hagyta, hogy könnyei lefollyanak az arcán.
Sziasztok!
Remélem tetszett ez a rész, már több, mint egy éve porosodik a piszkozatok között, úgyhogy nem tudom miért nem tettem ki hamarabb, de mindegy. Kérlek hagyjatok nyomot magatok után! :)
