Futár

13.fejezet-Viszlát, Jake!

Felöltöztem, és ettem valamit. Ez a szünet utolsó napja, és Jake-é is. Lucyval meglepiként készítünk neki egy fotóalbumot a farmról, ma átmegyek hozzá, és befejezzük. Az elmúlt napokban számtalan képet csináltunk, és egy darabig biztos el fog tartani, míg kiválogatjuk a megfelelőket.
Apuék már hazaértek, és folyton Párizsról áradoznak. Lassan megőrítenek vele, de örülök, hogy tetszett nekik. Elmeséltem Futárt, amin teljesen kiakadtak, de csakis jó értelemben. Idegenről nem szóltam, ugyanis két napja nem láttam. Valószínű csak szórakozott velem, mert nem volt jobb dolga. Illetve két napja, amikor hazaérzek a szüleim, apu rögtön feladott egy hirdetést, új lovászt keresve. Állítólag valaki még aznap jelentkezett rá, igen sok tapasztalattal. Holnap lesz próbaidőn, és ha megfelel a feltételeknek, jobb jelentkező híján megkapja az állást.

Felnéztem a nagy faliórára, és elájultam. Már majdnem Lucynál kéne lennem! Felvágtattam az emeletre, és egy szatyorba dobáltam a képeket, a hónom alá csaptam a tegnap vásárolt albumot, lent felkaptam a kabátom és a cipőm, majd egy gyors "elmentem!"-et követve haladós tempóban kezdtem megtenni a kényelmesen sétálva alig 5 perces utat.

Három óra múlva mind a ketten elégedetten szemléltük alkotásunkat, és megállapítottuk, pont olyan tökéletes a végeredmény, mint ahogy elképzeltük. Elbúcsúztam Lucytól, majd úgy ahogy elindultam, megfogtam a szatyrot, amiben a maradék képek lapultak, és hónom alá csaptam a albumot, majd elindultam hazafelé.

Kimentem, hisz már ebédidő volt, és Futár mar biztosan követeli a maga adagját. Mikor odaértem, a földet kaparta és nyihogott. Tudtam, hogy a kis türelmetlen már tűkön ül, és az evésen kívül semmi sem foglalkoztatja. Megvakartam az orrát, és adtam neki szénát, majd gondosan kimértem a takarmányadagját, amit mohón falni kezdett.
-Te kis falánk! Figyelni kell, mert ha rajtad múlna, egész nap csak ennél-mondtam neki szeretetteljesen. Ő mintha csak értette volna, felnézett a kajából és komoly ábrázattal bólogatni kezdett, amin nevetnem kellett. Ekkor megjelent Jake az ajtóban, de én tovább incselkedtem a lóval, és észre sem vettem a minket figyelő fiút.
-Elvagytok?-kérdezte, mire én villámgyorsan megpördültem, és eközben sikoltottam egyet.
-Hát te meg hogy kerültél ide?-kértem számon.
-Hát... tudod nem biztos hogy te is érteni fogod... Felállok, és egymás után rakosgatom a lábaimat. Ezt sétának hívják. Erre sétálok, be az ajtón, egész idáig, ahol egy süketvak meg a lova elfelejtenek köszönni nekem-magyarázta úgy, mintha egy nehéz felfogású háromévesnek magyarázna.
-Hülye-morogtam, ő pedig baromi jót nevetett sajat viccén.
Befejeztem az istállóbeli teendőimet, és kifelé igyekeztem. Ösztönösen a gyümölcsöst kémleltem, de az ismerős terepdzsekit nem találtam. Már nem lepődtem meg rajta annyira, hisz már rég nem láttam. De ahelyett, hogy megkönnyebbülést éreztem volna, elkezdtem egyre jobban gyanakodni. Ekkor beértem a házba, az agyam hátsó zugaiba száműztem ezeket a gondolatokat.
-Szia anyu!
-Jaj Susan, végre megjöttél! Segítenél ebédet készíteni? Apád most ment ki segíteni Jakenek.
-Persze!-mondtam, és eltűntem a konyhában.

Jake-et meghívtuk vacsira, és Lucyt is.
Jake mivel nem itt lakott, hanem a szüleinél,  nem kellett pakolásznia itt.
Miután beszélgetések közepette elfogyasztottuk az ebédet, felszaladtam a fotóalbumért. Levittem, és közben odapisszegtem Lucynak, jelezve, eljött a mi időnk. Ünnepélyesen Jake elé álltunk, én pedig elővettem az eddig a hátam mögött rejtőző fotóalbumot.
-Remélem látunk még itt-mondtam elérzékenyülve.
Elvette, és elkezdett benne lapozni. Ő is maga alatt volt. Nem szóltunk egy szót sem, mégis mindenki értett mindenkit.

Jake 3 óra körül ment el, mi pedig sorfalat állva a kapu előtt rendíthetetlenül integettünk neki, amíg már nem láttuk az autót.

Bocsi ezért a kis hibáert, de a telefonom nem akarta másképp elintézni, így a másik végét muszáj volt külön részbe tennem. Még egyszer bocsi. Köszi, hogy elolvastad!