Futár

20.fejezet-Újra együtt

Neee... legszívesebben ordítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon. 
-Igazán?-kérdezte, és kiropogtatta az ujjait. Én pedig mit sem törődve azzal, hogyan hallhatta meg próbálkozásomat hangok kiadására, meredtem a lovamra. Futár magan kívül rugdosott, és ágaskodott is volna, de a feje olyan szorosan volt lekötve egy ócska vezetőszárral, hogy erre esélye sem volt. Ehelyett hangosan nyerített, és a rémülettel teli sikolyhoz hasonló hang betöltötte a levegőt. A könnyek végigfogytak az arcomon. Úgy, ahogy ennek a szerencsétlen állatnak sem, nekem sem volt esélyen a menekülésre. A csuklóim szorosan a hátam mögé kötözték, és egy sarokba löktek. A szebb időkben istállóként szolgáló tákolmány poros volt, de itt-ott megszakította a koszszőnyeget néhány lábnyom. Futár körül szállt a por, és köhögni kezdett. Ez újabb zokogórohamot indított el bennem, és csak úgy rázkódtam a kétségbeesett sírástól. Idegen közelebb ment szeretett kedvencemhez, és ráordított, hogy azonnal hagyja abba ezt a ricsajozást, kevésbé szebb szavakkal. Ekkor a könnyeim, mintha csak varázslat lett volna a dologban, elapadtak, és lélegzet visszafojtva figyeltem, mit lép Futár. Jól sejtettem, még kétségbeesetteb lett. Már szinte felismerhetetlenségig megvadult, és üvöltött rémületében. Andrew lekevert egyet a pofajára, majd a vállára és a farára. Az állat azonnal kirúgott. Eltalálta Idegen oldalát, aki megtantorodott a fajdalomtól. De ennyi nem volt elég, hogy visszatartsa. Újra próbálkozott. Nagy ívben kerülte lovam farát, majd rámnézett. Elvigyorodott szenvedésem láttán, majd felkapott egy nagy fadarabot. Meglendítette, de az utolsó pillanatban visszatartotta, és a dorong mégsem csapott le. Futár hirtelen elhalgatott, és meghátrált. Egy kis ablakon fény szűrődött be, megvilágítva az aranynak tűnő, szálló porszemeket. Most épp oda hátrált. És csak most láttam meg, milyen sovány. Csillogó szőre most tompa színű volt, és inkább szürke, mint fénylő fekete. Szemei beesettek, bordái kilátszódtak, és alig bírta magát tartani a lábán. Idegen még egyszer meglendítette a husángot, úgy, ahogy az előbb. Futár még jobban hátrált, és nekiütközött a falnak. Erre nem számított, elvesztette az egyensúlyát, és összeesett. Idegenre néztem. Elvigyorodott, azzal a jól ismert, undorító vigyorával, és lendületet vett. Láttam, már nem fogja megállítani, és újból ordítani próbáltam, de most sem sikerült. Idegen még egy utolsót mosolygott, amikor...

Neee... ordítottam teli torokból. Újra jött ki hang a torkomon. Felültem. A szobámban voltam, az ágyamon. Csak egy álom volt, nyugtattam magamat. Csak egy álom volt. De mégis olyan valóságos...

Tudtam, úgyse fogok már visszaaludni, és ránéztem az órámra. Hajnali 4 óra. Ekkor felpattantam, magamra kaptam egy tréninget, és az edzőcipőmet, biciklire pattantam, és elhajtottam. Úgy tekertem a pedált, mint valami őrült, és azt sem tudtam, hova megyek. De egyszer csak akaratlanul is a szép, kis, fehérre meszelt házikó előtt kötöttem ki. Remegő ujjal nyomtam meg a csengőt, pedig ilyenkor mindenki alszik még. De az alacsony, ősz hajú néni pillanatokon belül ajtót nyitott. Ott állt, köntösben és papucsban, és megszólított:
-Te sem tudsz aludni, kedveském?-és ekkor újra megnyugodtam. Akaratlanul is lenyugodtam a környezetében. Elmosolyodtam, mire betessékelt-Mesélj, Susan.
És én habozás nélkül beszámoltam neki a rémálmomról. Csak a végén szégyelltem el magamat egy kicsit, mert eszembejutott: Helen Idegen anyja.
-Semmi baj, kedveském. Már nem tudok ezen meglepődni-olyan kedvesen mondta ezeket, hogy kedvem lett volna újra sírva fakadni, bán nem tudom miért.-Viszont, tudok segíteni. Az ilyen álmok nem hiába jönnek. És hinni kell bennük, akármilyen borzalmasak is. És ismerem a helyet. Andrew régi lovardája. A régi kenyérgyár mellett van-ezek a szavak sokként értek. És egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a lovak ott lesznek. És sietnem kell, mert lehet, hogy kifutok az időből.

Mint valami eszeveszett, pattantam a bringámra. Eszeveszett tempóban lőttem ki, és a kenyérgyár felé vettem az irányt. Lehet, sőt, tuti, hogy teljes baromság volt, hogy egyedül indultam el egy életveszélyes túrára, anélkül, hogy bárki tudna erről. Kivéve én és Helen. Ugyan nem mondtam neki, de szerintem pontosan tudta, hogy nem haza készülök, bebújni a takaró alá. Ennek ellenére mégsem tartott vissza, hisz ez senkinek sem lett volna jó. Legalábbis ezt akkor így gondoltam.

Még sosem jártam errefelé. De mégis olyan ismerős volt a hely. És nem volt kerdés, honnan. Végigmentem a vékony kis ösvényen, és megláttam a régi lovardát. El tudtam volna képzelni, hogy nem is olyan régen még nyüzsög itt az élet, azt viszont annál kevésbé, hogy Idegen kedvesen és segítőkészen sürög itt. A gondolatra elfintorodtam. Benéztem a lovardába, és elakadt a lélegzetem. Ott voltak. Mind. Épségben. Mellékesen ugyan nagyon soványak voltak, és a szőrük csillogása eltűnt, de éltek, és most csak ez számított. Herceg, Dáma, Szarka, Lepke, Narancs, és Futár. Örömömben majdnem elsírtam magam, de tudtam, még nincs vége. Beléptem, miközben halkan meséltem nekik. Hogy mi történt. Hogy miken mentem keresztül. Mindent. Mikor a legutolsó, Futár bokszáhaoz értem, a még így is gyönyörű ló rámnézett. A szeméből vad düh és szenvedés sugárzott. Vissza hőköltem, de nem mentem el. Tudtam hogy örül nekem ha még nem is képes mutatni ezt. Leültem a földre, a porszőnyegre, nem érdekelt, hogy koszos leszek. És tovább beszéltem. Először nem figyelt, de aztán felém fordította egyik fülét, majd a másikat, majd rám nézett, és tíz perc után már láttam a tekintetében a végtelen bizalmat, amit nekem ajándékozott.

-Már vártalak-szólalt meg valaki a hátam mögött, mire a lovak ketségbeesett nyerítésbe kezdtek. Én pedig a gondolattól, hogy most mentem meg őket, vagy soha, megerősödtem és beszélni kezdtem.
-Ezt nem teheti velük!
-Ó, dehogynem-szólt közbe gúnyosan, de én tudomást sem vettem erről.
-Tudok mindent. Tényleg mindent. Azt, hogy ez itt mind az övé. A perről, és hogy elveszítette. Hogy Futár az övé volt. És hogy megszökött, mert nem szerette magát.
-Ne mondj ilyet!-ordított rám.-Te ezt nem értheted! Soha nem fogod megérteni, milyen szenvedésen mentem keresztül, ahogy tétlenül néztem, ahogy romba dől az életem, a gondosan felépített jövőm, mindenem!-üvöltött, és öklével belevert a falba.
-Nem is fogom megérteni. Hiszen velem nem történt meg. De nem élhetünk a múlt árnyékában. Nem lehetünk roncsok, csak mert a bosszú mellett döntünk a továbblépés helyett. Mert ez tudom, milyen. Mintha minden elveszett volna.-valamilyen oknál fogva nem féltem. Eddig csak Andrew gondolatától is remegni kezdett a lábam. De akkor, ott ültem a porban, teljesen kiszolgáltatva neki, es beszélgettem vele. Még ma is alig tudom elhinni.

De a következő pillanatban rendőrautők szirénázását hallottam a távolból. Két perc múlva pedig rendőrök törtek a rozoga épületbe. Amint meglátták a ferfit, lefogták, és rákattintották a bilincset a kezére. Ő még utoljára rámnézett, majd a rendőrök elvezették. Aztán Helen szállt ki az egyik autóból. Így világossá vált, ő hívta a rendőröket. Milyen döntés lehettett ez neki, a saját fiát leleplezni és börtönbe juttatni. És emellett talán megmentette az életemet. Odarohantam és megöleltem, majd ő is. Szomorúan nézte Andrewot, amint eltűnik az egyik rendőrautóban.

Itt az ideje, hogy mindenkivel tudassam, a kövezkező rész az epilógus lesz. Én is sajnálom, hogy vége van, de örülök a Happy Endnek. Köszi, hogy elovastad!