A Vörös Tempera

tizenhat

Különös érzés valakire gondolni miközben megkezded az újonnan vett vörös temperád.

A Dáma megérkezett, s ragyog.

Nekem pedig a türelmem fogyott, az ősz szakállas professzor nem akarta abba hagyni az órát, hátha nyomot tud hagyni a lelkekben, ha oly átéléssel meséli régi művészeink korát.

De nem.

És már nyilvánvalóan csengettek.

Valaki a festőállványnak támaszkodott, s az ringatózva ugyan, de tartotta magát.

Nem bírtam tovább.

Kemény fatáblámat előhúzva a polc alsó részéről hangos zajt keltettem, ártatlanul lesve körbe kaptam nehány tekintetet.

És egy pisszegést.

Amivel nem tudtam mit kezdeni.

Felragasztottam a fehér lapot a fehér teremben ülve, s fogva az ecsetet durva vonást húztam a Dámával.

Valóban ragyogott.

Büszkén mutatta milyen előkelő is ő, hisz a vörös domináns.

Mint a szerelem.