A Vörös Tempera

tizennyolc

Ő nem érintkezik senkivel.

S most, hogy lábaink mégis egymásnak nyomódtak, agyába bénító érzés súlytott le a kellemes impulzusok miatt.

Levegője elakadt.

Ajkait lágyan szétnyitotta majd lassan végigvezette rajta nedves nyelvét. Túl sok volt egyszerre.

Mégis akarta.

Nem mosolyodtam el vagy néztem rá, csak elfordítottam a fejem a festőállvány mellett, ki az ablak felé.

Sötét volt.

Ittbent a fények erősen ütköztek vissza a falról.

Szívem hevesen dobogott, fejem lüktetett, majd hirtelen rosszul lettem.

Elhomályosult az alakja, s leesve a fehér székről, már csak a padló tartott meg.

Felkapta a fejét.

Riadtan állt fel.

S vörös tempera kiesett a kezéből.

Vajon tudta, hogy epilepsziás vagyok?