A Vörös Tempera

egy

Nem féltem ránézni, mikor a terem másik felében nyugodt vonásokkal görnyedt az újságokkal leterített padló fölött. Ha akartam se tudtam volna elkerülni az auráját, s ez felzaklatott.

Csak úgy nem.

Hosszú, egészen vékony ujjaival egy gipsz alkotást formált, mi most is olyan szokatlan és különös arckifejezést vett fel.
Grimaszolt, durva és fájdalmas érzelmek borították.

Mint magát a gazdáját.

Már sokadik perce figyeltem őt titokban az ajtó mögül, és ha innen bárki más észre venne, dühösen elküldene.
De ő nem érzékeli, ha valaki nézi miközben alkot.

Létezik.

Neki ez egy fogalom.

Lassú, s megfontolt mozdulattal fordultam meg, nesz nélkül indultam el a sápadt márványlépcső irányába.
Már órákkal ezelőtt elhagyta mindenki az épületet, kivéve egy személyt, aki ma is a megszokott helyen alkotott.

És engem, aki őt figyelte kételyekkel.