A Vörös Tempera

tizenegy

A vásznat vörös vonások élezték.

A domináns szín.

Minden nap késő délután ott ültem a fehér széken és figyeltem őt.

Próbáltam rájönni hogyan kerülhetek hozzá mégközelebb.

Nem nézett rám, csendben és acélosan merev arccal fogta az ecsetet hosszú, kecses ujjai között. Nem szokott festeni, csak ha éppen valami aggasztotta.

Mondjuk én.

A csend nem volt kellemetlen, inkább minden egyes nap egyre kényelmessebbé nőtte ki magát.
Volt valami hívogató abban, ahogy nem foglalkozott velem, egyre inkább kívántam őt.

Halk morgást adva köszörülte meg a torkát.

S kezem megremegett.

'Miért csinálod ezt?'

Kérdezte mereven a vöröslő vászonra mereve.

Kicsit nyelt.

'Mert tetszik.'

Válaszoltam őszintén, szinte szórakozva a hitetlenségén. Olyan nehéz elképzelni, hogy megfogott benne valami?

Azóta megint hallgat.