A Vörös Tempera

tizenkilenc

Kiszáradt a vörös rózsám.

Immáron barna árnyalatban hódított. S ott lógott a falon élettelen szegény, a fakó bőrű fiú mögött, ki nem is sejtve simított rajta végig az előbb, hogy az mennyire is vágyott már rá.

Azokra a kecses, vékony ujjakra.

A valaha virradó virág.

És én.

Halovány mosoly ült sápadt, megfáradt arcomra. Hát végül eljött hozzánk, s még hívnom sem kellett, csak megalázottan és tudattalan rázkódni előtte. Annyira abszurd.

Ő tudta jól.

'Szóval te vagy az, Owen.'

Nézett rá kedvesen anya, és végigsimította a vállát mit nem sejtve, ezt nem szabad.

A fiú megfeszült, de tartotta magát.

Tekintetünk egymásba akadt.

Még mindig remegtem. Fogalmam sincs, hogy elhagyott erőm miatt, vagy mert különleges boldogság és izgatottság áradt szét bennem, mikor a velem szemben állóra lestem.

'Ülj le nyugodtan, csak érezd magad otthon.'

Próbálkozott tovább, de rájött, nem fog feloldódni, s távolságtartó marad míg csak én nem szólok hozzá.

'Anya, jól leszünk, köszönöm.'

Bólintottam hálásan és óvatosan a fiú arcára néztem.

Kétségbe volt esve.

Szüksége volt rám.