Egy vak kislány jegyzetei

1.

Sötétség... Mindenhol csak sötétség. Sokan olyannak írják le a vakságot mint egy fekete űr. Egy végtelen tér...

Amióta csak az eszemet tudom nem látok semmit. Soha nem értettem amikor a barátaim a színeket magyarázták, vagy azt, hogy hogyan nézek ki. Vakként születtem. Soha nem volt viszonyítási alapom. Köztudott, hogy a vak emberek más képességei erősödnek. Így volt ez nálam is. Fejlett volt a hallásom és a tapintásom. Mindig is érdekesnek tartottam hallgatni a természet hangjait és elképzelni azt amit a többi ember lát. A sok színt, a formákat és a sok élőlényt akikkel megosztozunk a Földön.

A nevem Madison. Madison Fox. A család egyedüli gyermeke. Ma van a 12. születésnapom, sajnos iskolanap. Mindig is szerettem iskolába járni, sok új embert ismertem meg, barátokat szereztem. Bár az iskolában való közlekedés mindig is nagy terhet nyomott a vállamra.

Reggel van. Hallom, hogy az ébresztőórám csörög. Oldalra nyúlok és keresgélés nélkül kikapcsoltam a zavaró hangot ami felkeltett. Lassan kinyitottam a szemem... Még mindig csak sötétség, ez soha nem is fog változni. Nem szoktam kinyitni a szemem. Csak nagyon ritkán a szüleim előtt. Mindig elmondják, hogy szép kék szemeim vannak. Mások pedig mindig azt kérdezgetik, hogy tényleg minden vaknak színtelen a szeme? Nem tudom, hogy csak azért mondják ezt a szüleim, hogy ne érezzem kívülállónak magam vagy, valamiért még is van szín a szememben. Lassan leteszem a lábam a padlóra és elindultam a konyha felé. Hallottam, hogy anya éppen reggelit készít. Tükörtojás pirítóssal és baconnel. Biztosan a szülinapom kedvéért fáradozik ennyit. Belépek a konyhába és anya egyből megölelt.
- Sok boldog születésnapot kicsim! - mintha látnám a mosolyt az arcán. Majd úgy éreztem mintha könnyek csúsznának le az arcán.
-Anyu miért sírsz? - kérdezem tőle.
-Honnan veszed, hogy sírok? - pár másodpercig éreztem, hogy bámul rám. Majd kinyitottam a szemem. Nem láttam semmit de éreztem minden egyes mozdulatot.
-Nem tudom. Csak érzem, hogy könnyezel. - Majd megragadtam a kezét és magamhoz húztam.- Semmi baj anyu. Nem fogok olyan hamar felnőni.
-Ennek örülök, hogy így látod... Nah kérsz egy kis reggelit?-mondta, változtatva a beszéd témánkon.
-Még szép! Nem minden nap van ekkora nagy esemény szervezve reggeliként. - majd leültem az asztalhoz. Nem sietve megreggeliztem, majd elindultam vissza a szobámba. Éppen, hogy belépnék az ajtón olyan érzés volt mintha valami elsuhant volna mögöttem. Hátra néztem, majd felszólaltam:
-Apa? Te vagy az? - válaszra egy ideig várni kellett, de érdekes módon anya válaszolt:
-Apád nappalos ma, Madison. - Igen a szüleim a kórházban dolgoznak. Mind a ketten orvosok.

Nem gondolva az előző eseményekről kinyitottam a szekrényt. Végig érintettem minden ruhámon az ujjaim. Majd egy kis keresgélés után egy ruha mellett döntöttem. Térdig érő ruha, szoknya részén kisebb minták, ennyit tudtam róla. A színét meg sem tudnám tippelni. Gyorsan összekaptam magam megfogtam a táskám majd kimentem a nappaliba. Leültem a szokásos helyemre, a fotelban. Előkerestem a telefonom, majd elkezdtem zenét hallgatni. Mindig is szerettem volna zongorázni. Olyan szép hangszer. Olyan sok érzelmet fejez ki. Nem tudom, hogy képes lennék-e megtanulni egy ilyen nehéz hangszeren játszani.

-Mehetünk?-szólt anyu az ajtó felől. Kikapcsoltam a zenét és odasiettem az ajtóhoz. Tudtam, hogy anyát mindig megrémíti ha futok, fél, hogy elesek. Mindig megemlítem ilyenkor neki, hogy amíg rend van és minden a helyén, addig teljesen tudok tájékozódni. Ugyanígy van ez az iskolában is pár hét alatt teljesen feltérképeztem az egész iskola területét, segítve engem a minden napos életemben.

Péntek, a hét utolsó iskola napja. Ma csak 5 órám van. Az első osztályfőnöki. Belépek az iskola ajtaján és ott várt rám a legjobb barátom, Mia. Mia-val az iskola első napján ismerkedtem meg. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő nem ítél el azért aki vagyok. Elindultunk a terem felé. Túlságosan is nagy csönd volt ahogy közeledtünk az osztálytermünkhöz. Megragadtam az ajtókilincset majd lassan kinyitottam az ajtót. Az osztálytársaim egyszerre megszólaltak:
-Boldog Születésnapot Madison! - A hirtelen hangra kinyitottam a szemem és mintha egy pillanatra láttam volna az emberek molyosait. De szerintem csak a fantáziám szórakozott velem. Hirtelen csönd volt a teremben ismét. Majd rájöttem miért... látják a szememet.
-Madison... Soha nem mondtad, hogy ilyen szép kék szemeid vannak. - mondta az osztályfőnököm, teljese meglepődve azon amit lát. Ezek szerint igaz. Tényleg kék a szemem. De akkor miért nem látok. Nem akartam ezen gondolkozni ezért próbáltam a témán változtatni.
-Mi folyik itt? - kérdeztem a többi gyerek felé fordulva.
-Tudtuk, hogy ma van a születésnapod Madison, ezért szerettük volna, hogy mindig emlékezz erre a napra!

Nem csak az aznap iskolában történt eseményekről lesznek örökké megmaradó emlékeim...