Egy vak kislány jegyzetei

11.

-Madison, gondolkoztál azon a kivizsgáláson akkor? - szólt utánunk Steve miközben megérintette a vállam. Az egész jobb karomon átfutott a hideg, miközben a fejemben ismételten migrének keletkeztek. Gyorsan elrántottam magam Steve keze alól.
-Ejnye Madison, azért nem kellene udvariatlanul viselkedni. - mondta apa, miközben enyhén megszorította a kezem.
-Semmiség! Hiszen ilyen korban van most. - szinte láttam az arcán azt az önelégült mosolyt. - Áh, igen! Alvásteszt.
-Nem szeretném. - mondtam szinte egyből a szó hallatán.
-Ugyan Madison, semmi különös nem történne.
-Nem akarunk mi rosszat! - szólt közbe Steve, de mire válaszolhattam volna az ajtó egy hangos nyikorgással kinyílt.
-Apa, otthon hagytad a vacsorádat... - mondta egy fiatalabb, mégis ismerős hang, miközben az illető lehelyezte az iroda egyik asztalán az ételes dobozt.
-Oh Gregory! Köszönöm fiam.-lehetett hallani, ahogy erősen megütögeti a hátát.
-Szia Maddie! - mondta az új személy, miközben elém lépett.
-Szia..-mondtam egy halk hanggal.
-Mi a baj? -mondta egy komoly hanggal.
-Ismeritek egymást? - szólt közbe mindkét szülő.
-Igen! Még egyszer reggel találkoztunk a suliba. - aztán persze egyből eszembe jutott, ő Greg!
-Apa! Miért van itt Madison?
-Egy alváskivizsgáláson gondolkoztunk.
-Már megint? Minden második emberrel el akarod végeztetni mostanában. - mondta Greg, miközben az egyik kezét a vállamra helyezte. Meglepően meleg, szinte majdnem égetett.
-Gyere Madison! Bemutatok egy veled egyidős gyereket akinek pont ma este van a vizsgálat, talán akkor kevésbé találod majd ijesztőnek. - mondta miközben az irodájából nyíló ajtót kinyitotta és várta, hogy előre menjek. Tettem pár lépést, aztán vissza néztem apára aki csak gyengéden a hátamra téve a kezét az ajtó felé irányított. Nincs mit tenni elindultam be a kórterembe.

Csönd. Síri csönd. Hirtelen meghallottam az ajtó becsapódását, gyorsan hátrakaptam a fejem.
-Steve? - nem érkezett válasz. Egyre jobban lehűlt a szoba. -Mi folyik itt? - Halk szöszmötölések, majd mintha valaki lelökött volna a földre. Ahogy hideg csempe érintkezett a fejemmel egy szinte már ördögi kacajt hallottam. Erősnek kell lennem. Nem tudom mit tegyek! Úgy éreztem mintha valaki körözne körülöttem. Meg kell próbálnom, használni az erőimet! Gyorsan felugrottam a földről és a kezeimet kinyújtva elkezdtem egy fénygömböt létrehozni. Lassan felemeltem majd szétporladt a levegőben, majd abban a pillanatban kinyitottam a szemem. A kórtermet egy meleg, sárga néha enyhén vörös színben pompázó fény terítette be
Egy nagy fekete árnyalak. Semmilyen emberi külsőséget nem lehetett rajta felismerni. Ahogyan a fénycsóvák egyre közelebb értek a testéhez, úgy távolodott el tőlem. Én pedig, folyamatos fénysugarakat indítottam felé, de semmi haszna, nagy ügyességgel kikerülte őket.
-Ki vagy te? - kérdeztem, szinte már ordítva.
-Hát nem ismersz meg róka? Igaz csecsemő voltál... -mondta egy mély, keserű hangon. A szívem a torkomban dobogott. Ő volt aki elvette a látásomat. Miért kísért még mindig?
- Nyugodtan nevezz Venator-nak. Mindenki úgy teszi.
- Mit akarsz tőlem?
- Én? Csak megfigyellek... Hiszen a kiválasztott nemsokára jön legyőzni, jobb ha ismerem a gyengeségeit. - egyre idegesebb lettem, a kezeimet összeszorítottam ezáltal a szokásosnál is erősebb fénygömböket teremtve. De mielőtt még a lény felé tudtam volna célozni, az eltűnt én pedig visszaestem a sötétségbe...

-Minden rendbe lesz vele?
-Ne aggódjon Mr. és Mrs. Fox, a lányuk akármelyik pillanatban felkelhet. Csak egy kisebb agyrázkódása volt. Biztosan amikor megcsúszott a kórteremben.
-Anya, Apa... -szóltam közbe a beszélgetésbe.
-Oh Madison! Örülök, hogy nincsen semmi bajod! - mondta anya miközben szorosan átölelt a kórházi ágyon. Apa pedig csak biztatóan megszorította a kezem.
-Akkor én távozom. Jobbulást Maddie.-mondta a női személy akivel az előbb beszéltek a szüleim, miközben kilépett a szobából.
-Hol vagyok?
-A gyerekosztályon. Agyrázkódásod volt. Kettős látás? Hányinger? Fejfájás?
-Semmi bajom anya. - mondtam elmosolyodva.
-Nagyon nem akarod azt a kivizsgálást. - nevette el magát apa kínosan.
-Holnap lesz a zongorakoncert. - jutott eszembe hirtelen.
-Bent maradtál éjszaka a kórházban. A koncert ma lesz.
-Nem hiszem, hogy kiengednek. - mondta apa.
-Meglátom mit tehetek, kicsim. - mondta anya majd apa társaságában elhagyták a kórtermem.
Erre a koncertre vártam egész héten és kiderül, hogy nem is mehetek? Szegény Mia... Pedig még szerzett nekem is jegyeket.
Meghallottam az ajtót:
-Na, mehetek?... Hahó? - majd az az ismerős meleg kéz megszorította az enyém.
-Segítek neked kijutni innen, ha te is segítesz nekem...