Egy vak kislány jegyzetei

4.

Fény, kellemes meleg és a tisztaság járta át a teret. Mintha egy teljesen tiszta, rossz dolgoktól mentes, biztonságos helyen lennék. Az egyetlen érzelem amit éreztem az a színtiszta boldogság volt. Felnéztem Amara-ra akinek egy kisebb, félénk mosolyt lehetett látni az arcán. Mintha örülne annak, hogy itt vagyok.

-Látom, szíved rájött, hogy ez az igazi otthonod. - mondta biztatóan, miközben gyengéden a kezét a vállamra helyezte. - Még sokat kell tanulnod a képességeid eléréséhez. De tudom, hogy képes vagy rá. Mindennek pontosan így kell lennie. - Amara elindult a fényben, már csak távolodni láttam. A válla mögött hátra nézett és észrevette, hogy nem moccantam.
- Gyere bátran, itt nincs mitől félned! - gyorsan odasiettem hozzá és megragadtam a kezét. Úgy éreztem teljes egészében megbízhatok benne. A közelében biztonságban éreztem magam. Ő lesz a mentorom, a tanárom. Érzem, hogy mindenét feláldozná értem.

Mély gondolataimból kizökkentett, hogy hirtelen egy fal mellett állunk. A fény ezekből a falakból áradt. Legegyszerűbben egy szobának mondanám ezt ahol most mi tartózkodunk. Először nem nagyon értettem mit szeretne mutatni nekem Amara majd láttam, hogy ismét lassan felemelte a kezét. A falat végig érintve, egy ajtó alakot formázott. Az ujjai nyomát pedig egy fénycsóva követte. Miután végzett a minta megrajzolásával, egy erőteljes fény sugárzott az rajzból. Lassan a fény elsötétült, egy ajtó volt a szemünk előtt. Ránéztem Amara-ra. Aki csak mosolygott és intett egyet az ajtó felé. Éppen, hogy hozzáérnék a kilincshez, a fejemben végiggondolva, nem is tudom mi lehet az ajtó túloldalán.

-Hová vezet ez az ajtó? - kérdeztem, kicsit megszeppenve.
-A mi világunkban a kedvenc helyemre. Egy erdőbe. - Egy idegen erdő gondolata egyből megrémisztett. Ki tudja mik leselkedhetnek ott? Milyen állatok élnek ebben a világban? Biztosan olvasható volt az arckifejezésem, mert éreztem ahogyan Amara újra a kezét a vállamra emelte és egy biztató mosollyal próbált ösztönözni arra, hogy belépjek az ajtón. Nem szabad félnem mindentől. Bátornak kell maradnom. Az alapján amit hallottam ennél sokkal nagyobb feladatok várnak rám. Küldetések, és kihívások sorozata.

Kinyitottam az ajtót és egyből a friss levegőt éreztem az arcomon. Madarak csiripeltek és egy közelben lévő folyó hangját is hallottam. Beléptem az ajtón túlra, majd vissza néztem, csak egy ajtót lehetett látni. Mögötte pedig semmilyen épület nyomait.
Elkezdetem megfigyelni a környezetemet. Szép magas fák, mintha csak az égig értek volna. Az ég egy érdekes világos és hidegnek tűnő szín. Tudom! Ez lehet a kék. Ami az égnek a színe. A fák pedig a jelenlegi tudomásom szerint a zöld nevezetű színben pompáztak. Olyan szép minden, mintha egy tündérmesében lennék. Soha nem álmodtam volna, hogy a színek tényleg ilyen gyönyörűek és érdekesek mint ahogy azt a többiek leírták. Visszapillantottam Amara-ra aki látszólag jól szórakozott az én meglepődéseimen. Majd hirtelen valami fura hangot hallottam a lábaim felől. Először ijedtemben felugrottam, majd észrevettem, hogy ezek ártalmatlan kicsi teremtmények. Picik voltak, olyan színük volt mint a napnak. Narancssárga. Kezembe vettem az egyik kis állatkát és megmutattam a "tanáromnak".
-Ez milyen állat? - Amara felnevetett.
-Az egy mókus, Madison. - Egy mókus. Milyen kis aranyos. Teljesen nem így képzeltem el. Miközben szépen eljátszottam a mókusokkal, Amara elindult beljebb az erdőbe.
-Ne hagyj itt! Kérlek! - kiáltottam utána.
-Akkor kövess. - Így is tettem. Egy kicsi ösvényen haladtunk. Majd hallottam, hogy egyre közelebb kerülünk a vízhez. Pár faág arrébb mozdításával gyönyörű látvány fogadott. Egy folyó vagy patak, vize kristálytiszta. Egy óriási mező kisebb vadvirágokkal díszítve. A domboldalon egy nagy tölgyfa volt. Amara is ezt vette célpontjának. Leültünk a fa alatt és néztük a tájat. Egyikőnk sem szólt egy szót sem. Már kezdtem kellemetlenül érezni magam amikor:

-Szeretném ha tisztába lennél ennek a világnak a tényeiről is. Nem hagyhatom, hogy örökké tudatlan légy, nemde? - Majd felém fordította a fejét, az arcán egy kedves mosollyal.

Éppen, hogy újra megszólalt volna mindent újra feketeség borított...

Hol vagyok? Mi történt az erdővel? Amara! Ne hagyj itt engem te is... - suttogtam magamban halkan.