Egy vak kislány jegyzetei

2.

Semmi különös nem volt a születésnapom napján. Olyan volt mint minden átlagos tanítási nap. Teremből be, teremből ki. Hamar el telt ez a nap is mint a többi. Mia, szokás szerint kikísért az aulába ahol általában a szüleim egyike ott vár rám. De ma egyikük sem jelent meg. Már egy jó ideje ott várhattunk amikor Mia kapott egy telefonhívást:

- Pillanat és jövök. - amilyen gyorsan mondta, olyan gyorsan el is tűnt mellőlem. Ott maradtam egyedül. Az üres aulában, nem tudom milyen messze mehetett Mia mert még a hangját sem hallottam, majd megint... az a furcsa érzés amit reggel éreztem. Hátrafordultam, semmi. Gondoltam csak beképzelem magamnak, de amint ez a mondat elhangzott a fejemben, olyan érzés volt mintha valaki megfogta volna a vállam.

- Ki az? - kérdeztem a fejemet meg sem fordítva. Választ nem kaptam, de a kéz érzése még mindig ott volt a vállamon. Lassan elkezdtem hátrafordítani a fejem. Majd a kéz hirtelen eltűnt. A szemeim tágra nyíltak. Egy pillanatra olyan volt mintha egy fényforrást láttam volna elsurranni a távolban. Képzelődök talán? Vagy csak a tudatom játszik velem. Aztán meghallom Mia hangját közeledni.

- Madison! Minden rendben? Miért nézel ki így? - kérdezte tőlem kétségbeesetten.
- Mire gondolsz?
- Úgy néz ki mintha a megtéptek volna Maddie! A hajad tiszta kóc, a pulcsid is lóg rajtad és a táskád a földön. Mi történt? Megijedtél valamitől? - hallottam a hangjában, hogy aggódik. Nem akartam szegényt a fantáziám kicsi butaságaival zavarni ezért csak gyengéden elmosolyodtam.
- Nincs semmi baj Mia. - próbáltam lenyugtatni őt.
- Az anyukád hívott az előbb azt szeretné, hogy haza kísérjelek.
- Oh értem... - mondtam halkan.

A hazafelé utat végig beszéltük. Belekarolva barátnőmbe sétáltunk amíg el nem értük a házunkat. Tudtam, hogy dirket megyünk ilyen lassú tempómban... Ő is féltett engem. Mint mindenki más. Az ajtóban elköszöntem Mia-tól majd egyből a szobámba siettem és lefeküdtem. Nagyon fárasztónak éreztem a nap eseményeit. Mintha valami az összes energiámat elszívta volna. "Lehet, hogy az a rejtélyes kéz?" kérdeztem magamban. "Nem az nem lehetséges, gondolkozz reálisan Madison ilyen butaságok nem léteznek." Anyuék nem voltak itthon. Biztosan valami születésnapi ajándékért mentek. Minden alkalommal elmondom nekik, hogy nem kérek semmilyen ajándékot az ilyen eseményekre, de mindig valamilyen kisebb meglepetéssel próbálnak nekem kedveskedni.

Megindultam az ágyam felé majd, arccal felfelé lefeküdtem. Síri csönd van, és sötétség. Mintha erre születtem volna, hogy tűrjem a két számomra legnyomasztóbb dolgot. Kezdek elálmosodni. Érzem, hogy egyre jobban belesüppedek az ágyamba...

De amint álomra hajtanám a fejem egy fura hangot hallottam, mint egy suttogás. Megráztam a fejem majd próbáltam nem rá gondolni. Majd újra... suttogások... Nem tudom kivenni mit mondhat vagy mondhatnak.
-Van itt valaki? - szólaltam fel, hangosabban mint gondoltam. Majd feltűnt, hogy hangom visszhangzott, mintha egy szabad térben lennék. Ijedtemben kinyitottam a szemem és egy hirtelen vakító fény vett körül. Észrevettem, hogy már nem az ágyamban fekszem hanem állok valamilyen talajon. De akármeddig néztem lefelé nem láttam semmit csak a teljes teret beterítő világosságot...

Majd hirtelen minden sötét lett. Vak sötét. Mint amilyen mindig is volt. Felemeltem a fejem és azt a bizonyos fényt láttam egy csík formájában mozogni. Éreztem ahogy hőt áraszt. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem de hiába. Akármilyen közel kerültek is az újaim a fényhez, annyiszor távolodott el tőlem. Kénytelen voltam lépéseket tenni. Lassan felemeltem a lábam és kis léptekkel elkezdtem követni a fénycsóvát.

Nem tudom mióta követhettem a fényt... Hirtelen, a fénycsóva eltűnt. A fény egy távoli ajtó réséből sugárzott. Hátranéztem, majd újra előre. Nem tudtam mi tévő legyek. Óvatosan elindultam az ajtó felé majd megragadtam a kilincset. A vas amiből volt, érdekes módon meleg. Mintha valaki pont előttem ment volna be az ajtón.

A kilincs elfordítása nélkül az ajtó kinyílt...