°Csak Egy Dal Erejéig° BEFEJEZETT💔

♬ Ötvenötödik ♬

Az egész testemet átjárta a melegség. Utáltam magamat amiért jól esett ez a csók. És azért is amiért még mindig csókolózunk, pedig a lámpákat már fél perce lekapcsolták, a függönyt pedig elhúzták. Csak egymásra koncentráltunk, nem érdekelt hogy bármelyik pillanatban vissza kapcsolhatják a lámpákat. És abban a pillanatban, éreztem hogy kezd begyógyulni az a bizonyos mélyebb törés amit Luke okozott. Levegő hiány miatt ajkaink között újra távolság volt. Mind a ketten szaporábban vettük a levegőt, és néztünk egymás szemébe.
-Annyira sajnálom.-suttogta. És tudtam hogy mire gondolt. Tudtam hogy a baleset estéjére gondolt. Bal szememből kicsordult egy könnycsepp, ami rekord gyorsasággal száguldott le az arcomon. Biccentettem egyet Lukenak, majd szó szerint kirohantam a színházból.

Nem néztem merre megyek, csak sétálltam kezemben az idő közben levett magassarkúmmal. Aztán hirtelen valami nedveset éreztem meg fedetlen vállaimon. Esni kezdett. Mindenki megszaporázta lépteit, én viszont annál inkább lassabban kezdtem el sétállni. A szemeimből folyó könnyek keveredtek az eső sós cseppjeivel. És akkor eszembe jutott egy Mr. Bean idézet, amiben 100%-ig igaza volt. Az idézet:" Szeretek esőben sétálni, mert akkor nem látják ha sírok. "
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor egy nedves kezet éreztem meg vállaimon. Hátrafordultam, majd szembe találtam magamat egy kimerülten csillogó szempárral. Az eső mégjobban esni kezdett, de ez minket cseppet sem zavart. Szólásra nyitottamba számat, ám ekkor derekamat átkarolva húzótt magához, majd ajkait az enyémhez érintette. Ellenkezni akartam. De az agyam teljesen kikapcsolt... Én pedig a szívemre hallgattam. Szabad kezemmel átkaroltam a vállát, másik kezemből pedig kiejtettem a cipőmet. Felszabadult kezemmel nedves hajába túrtam, úgy húztam magamhoz közelebb és viszonoztam a csókot. És így történt, hogy Valentin nap estéjén csókolóztunk Los Angeles utcájának közepén a zuhogó esőben.

-Törölték a járatunkat egy vihar miatt.-huppant le mellém sóhajtva Ashton.
-Szuper.-fintorodtam el. Aztán beugrott valami.-Nagyon ügyesen zongoráztál.-ültem lovaglóülésbe az ölébe.
-Köszönöm. Te is elképsztő voltál.-villantotta meg gödröcskéit, mire nyomtam egy csókot ajkaira.
-Tudod az ügyes fiúknak jár a jutalom.-csúsztatta lejjebb kezeit a derekamról.
-Tudom.-húztam mosolyra ajkaimat.

-Hé, királylány.-ült le mellém a homokba Calum.-Mit csinálsz itt hajnali 2-kor?
-Nem tudtam aludni.-vontam meg a vállamat.-És te?
-Én sem... És valahogy mindig megérzem, hogyha kijössz ide, és szükséged van valakire.-fogta meg a kezemet, majd rám pillantott. Tekintetében nem láttam semmi hátsószándékot, csupán szeretetet és törődést.
-Igen, ebben igazad van.-bújtam hozzá, a következő pillanatban pedig meghallottam Luke hangját, a csengőhangomként ahogyan énekli immáron Calummal az Invisiblet. Idegesen kinyomtam a telefont, majd elhajítottam, tőlünk 4-5 méterre a homokba.
-Igen, valahogy éreztem hogy ő az oka.-mosolyodott el szomorkásan, mire beharaptam a számat, hogy el ne sírjam magamat.
-Annyira hiányzott, Cal.-szakadt ki belőlem, majd a homokba bokszoltam, és utat engedtem könnyeimnek.
-Sssh, Ang. Gyere ide.-húzott az ölébe, majd szoros ölelésbe vont, belőlem pedig kitört az a tipikus tüdőszaggató zokogás. Utáltam Lukeot amiért megcsalt. Utáltam amiért a színházba megcsókolt. Utáltam azért, mert a szakítás után is törődött velem. Utáltam azért mert szerettem. De legfőképpen magamat utáltam. Amiért annyira hiányzott.

Pár perc elteltével lenyugodtam.
-Sajnálom.-néztem Calumra.
-Semmi gond.-simította meg a karomat.-Szóval hiányzott. De mi hiányzott belőle?
-Minden. Az hogy hozzám érjen, az hogy megcsókoljon. Az hogy velem legyen, hogy törődjön velem. De legfőképpen az hogy szeressen.-sóhajtottam fel.- De ugyanekkor itt van Ashton. És boldoggá tesz. Ráadásul szeretem is, érted? Igen, szeretem.-fordultam Calum felé aki halvány "mindenttudok" mosolyra húzta vöröses ajkait.-Te tudsz valamit, amit én nem.-böktem a mellkasára.
-Oh, te is tudod Gel. Csak figyelmenkívül hagyod, hátha majd egyszer elfelejted. De sosem fogod elfelejteni. Soem fogod elfelejteni. Mindig is tudni fogod, mint azt hogy melyik betét a kedvenced.
-Fogd be, Hood. Ez szar hasonlat volt. Nagyon szar.-nevettem el magamat, mire ő is felnevetett.
-Ez jutott eszembe.
-Hülye vagy Calum.-hajtottam vállára a fejmet.
-Tudod...azon a napon találkoztunk Lukekal.-mondta mire kikerekedtek a szemeim. Arra a napra gondolt amikor rájöttem hogy megcsalt. Ott a kórházban.-Bementem hozzá, nem sokkal azután hogy te eljöttél. Tudod akkor nagyon kivolt.
-Nem mintha én nem lettem volna.-forgattam meg a szemeimet, de Cal csak folytatta.
-Csak azt mondogatta nekem hogy mennyire sajnálja. És tudod el is sírta magát.-mondta ki mire nyeltem egy nagyot.-Azután napról-napra folyamatosan bementem hozzá. És végignéztem ahogy úgymond elfelejt téged. Ahogy napról-napra kihalt belőle a remény hogy újra kezdhetnétek. Aztán össze jöttél Ashtonnal. Na és ott meghalt benne minden.-fejezte be, a szememből pedig kicsordult egy jó kövér könnycsepp.
-Miért mondtad ezt el nekem Cal?-fordultam felé. Kezei közé fogta az arcomat majd letörölte könnyemet.
-Azért mert hiába van együtt Arzival, még mindig ugyanúgy szeret téged. Jobban mint hinnéd.-suttogta mire kezdtem mégjobban sírni.
-Miért mondod el ezt nekem Calum?-kérdeztem kissé hangosabban.
-Azért mert ma láttam a színházban amit mindenki más is!
-Igen, de az csak munka volt!-akadtam ki.
-Igen... Viszont ott voltam az utcán is. És az már nem csak munka volt.-nézett a szemembe mire kitört belőlem a zokogás. Újra. Most viszont nem hagytam hogy Calum magához öleljen. Kihúztam kezeimet az övéibhl majd elindultam a tenger felé. Alig láttam a könnyeimtől mégis csak mentem és mentem amíg a térdemig nem ért a víz. Ott aztán leültem, és csak néztem a tengert. Az összes ruhám csurom víz volt és fáztam is, de nem érdekelt. Csak ültem és bámultam az elém terülő végtelen vizet.

Negyed órája ücsöröghettem a vízben. Aztán valaki leült mellém. Már küldtem volna el Calumot, aztán elfordítottam fejemet és egy  csillogó kék szempárral találtam magamat szembe. Leült mellém a vízbe, és nézett... Engem...
-Mit keresel itt?-kérdeztem tőle.
-Szerinted nem tudom hogy ide szoktál kijönni?
-Nem. És amúgy is. Egyedül szeretnék lenni.-fordítottam el a fejemet, de ekkor elkapta a derekemat, felemelt és az ölébe ültetett. Hátamat a mellkasának támasztotta, kezeit pedig szorosan a derekam köré fonta,  mintha attól félne hogy valamelyik pillanatban eltűnök. Nem volt erőm ellenkezni.
-Tudod Angie... Kilenc hónappal ezelőtt ugyanígy ültünk ugyanitt. Csak akkor még a barátnőm voltál... És akkor még nem csesztem el semmit.-suttogta a fülembe. És itt a szívem átvette az irányítást az agyamtól. Kezeim összekulcsolódtak a derekamat ölelő kezeivel, és közelebb bújtam hozzá. Látszólag meglepte ez a mozdulatsorom, mert egy pillanatra elakadt a lélegzete.
-Miért, Luke? Miért tetted azt 2 hónapja?-fordultam vele szembe.
-Nem tudom. Annyira sajnálom Ang.-nézett a szemembe. Karjaimat a nyaka köré csavartam, és néztem a gyönyörű szemeibe, amit a Hold most sötétebbnek világított meg.
-Tudod... Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy bárcsak ne cseszted volna el két hónapja.-fel sem fogtam amit mondtam. Csak úgy kicsúszott az ajkaimon.
-Életem legnagyobb hibája volt az a nap. És az hogy hagytalak elmenni.-suttogta, majd felém hajolt. Meg akartam csókolni és...abban a pillanatban újra akartam kezdeni vele mindent. Aztán észhez tértem. Az utolsó pillanatban elfordítottan a fejemet, így csak arconpuszilt.
-Sajnálom, de barátom van... És szeretem.-álltam fel az öléből majd kisétálltam a vízből.
-Ang...
-Ne! Ne mondj semmit, oké? Menj haza, Arzi vár.-mondtam majd faképnél hagytam. Már léptem volna be a házba amikor elkapta a karomat, majd szoros ölelésébe zárt.
-Nem akarlak elveszíteni Ang.
-Nem is fogsz. Mindig is az egyik legjobb barátom leszel.-suttogtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.-Menj haza Luke. Hosszú volt ez a nap.-mosolyogtam rá.
-Rendben. Jó éjt Angie.-lépett a kocsijához.
-Jó éjt.-intettem neki majd beléptem a házba. A kanapén Calum tévézett, holott hajnali fél 4 volt. Odamentem hozzá, majd se szó, se beszéd megöleltem.
-Köszönöm...-motyogtam.
-Ugyan. De most menj aludni.-noszogatott.-Jó éjt.
-Neked is.-mosolyogtam majd felmentem a lépcsőn. A szobánkba érve levetettem vizes ruháimat, majd felkaptam Ashton egyik pólóját, plusz egy bugyit és befeküdtem Ash mellé. Nyomtam egy puszit az arcára, majd átöleltem a derekát. Mielőtt elaludtam, egy kép volt a szemem előtt. Ahogyan csókolózunk az esőbe...

Luke Hemmings és én.