Infinity (I Can't Believe It 2.)

9. Fejezet

Sziasztok egy újabb fejezetet pakoltunk fel nektek Drágáink! :D Jó olvasást! :* 

Viv

Nathi

  Tehetetlennek, egy darab üres héjnak éreztem magam mialatt az emeleti szobában kucorogtam és, ha furán hangzik, ha nem a halott nagybátyámnak regéltem az életem szétcsúszott részleteit. Elmélkedtem, konkrétan mindenen. Összefoglaltam, és átrágtam az egész történetet. A problémákat tisztán láttam, persze utólag okos az ember... Megoldást ellenben egyikre sem találtam. Fogalmam sem volt, hogyan hozhatnám helyre. Bevallom: elvesztem. Fordult már elő velem korábban ilyesmi, de akkor nem volt egy másik fél is a dologban, csak én és a szerencsétlen egészem. Utáltam az önsajnálatot, most mégis pontosan azt csináltam. Sőt még rá tettem egy púpozott lapátnyi salakanyagot azzal, hogy cserben hagytam Liát, amikor szüksége lett volna rám. Még egy ok, amiért utálhatom magam. Szuper, nem sokára már a képzeletbeli lapom is tele van... Egyre negatívabb vonalat vevő gondolataimat az erkélyajtó nyitódása zavarta meg, amit jelen esetben nem is bántam. Viszont felállni semmi humorom nem volt, hogy megnézzem ki az, inkább megvártam még felbukkan az illető. Másodperceken belül a Nagymamám jelent meg, kedves mosollyal az arcán.

– Valahogy sejtettem, hogy itt leszel. – mondta, miközben letelepedett a fotellal szomszédos ágyra. Nem válaszoltam, csak kicsit biccentettem. – Életem, nem szabad így elkeseredni! – dörzsölte meg a hátam.

– Nagyon nehéz Nagyi. – szipogtam, és zsebembe nyúlva kihúztam egy zsepit.

– Tudom Angyalom, de mi lett volna, ha én annak idején feladom? – kérdezte.

– Annyira szeretném helyre hozni! Hogy olyan legyen, mint régen, ugyanakkor azt is belátom, hogy szinte lehetetlen.

– Elhiszem, viszont elengedni is meg kell tanulni. Még ezer meg egy férfi van a világban. Rettentő fiatal vagy még. – próbált vigasztalni.

– Nem akarom elveszíteni. – töröltem le gyorsan egy könnycseppet és a térdemre hajtotta a fejem.

– Az a baj, hogy ami már ilyen mértékben elcsúszott, mint nálatok, azt hagyni kell. Ne erőlködj rajta, csak felőrölitek egymást, és ami most még szeretet, az idővel átalakulna gyűlöletté, azt pedig ne várd meg. Kicsi a határ a kettő között. Higgy nekem! – persze, hogy hittem neki, hogyne hittem volna! Hisz annyi mindenen átment már, többek között egy váláson is. Felnevelt négy csodálatos gyermeket, akikből hihetetlen jó emberek lettek. Oly sok szenvedést átélt már és mindig erős maradt. Mindig is felnéztem rá. Most is igaza volt, mint mindenkinek, csak én nem akarom belátni, ami helyes lenne. Félek az egyedülléttől, attól, hogy mi lesz velem, ha ő nincs mellettem. De anyának is igaza van, hogy ha elromlanak a dolgok az ágyban, onnantól kezdve veszett ügy, mert ott valakiben vagy esetleg mindkét félben megváltozott valami.

  Mind ezek és még rengeteg tanács ellenére sem tudtam, hogy mit csinálok majd, ha visszatérek. Nem álltam készen. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem lehet csak így elhajítani egy hároméves kapcsolatot. Az nem lehet, hogy csak ennyi legyen. Minden egyes méterrel, amivel közeledtünk London felé nőtt bennem a feszültség, a félelem, a kétség. Mikor pedig landoltunk egyenesen fojtogató lett a közelség. Mivel senkinek nem szóltam, és Jake hozott ki a reptérre, így a kocsim sem volt itt. Tehát taxit fogtam és bepattanva lediktáltam a címet. Fura volt visszaállni angolra, hiszen egész héten az anyanyelvemet nyüstöltem, amin egyébként néhány szó alig akart eszembe jutni. Soha nem értettem, hogy hogyan lehet egy idő után elfelejteni egy adott nyelvet, viszont eztán egy rossz szavam nem lesz legközelebb senkire, mert én is hasonló cipőbe jártam. Bizalmatlan tekintettel méregetett a sofőr a visszapillantó tükörből. Nem tudom, hogyan festhettem, de a végére azt már tuti, hogy eléggé frusztrált a dolog. Gondolat elterelés céljából még egyszer átrágtam a felállított sorrendem. Először is: kör SMS a skacoknak a taxiból, kivéve George-ot. Majd Tristanéknél gyors zuhany, végül Shelley, akivel szép hosszú beszélgetés vár rám. Biztos voltam benne, hogy az aggodalom felemésztette, és titkon reménykedtem, hogy felnyitotta a szemét, bár csak nyugtatni próbáltam a lelkem ezzel. Belül legmélyen éreztem, hogy valami nem stimmel. Az sincs kizárva, hogy történt valami, még nem voltam itt. Agyam ezerrel dolgozott és már az út végén abban sem voltam biztos, hogy ha esetleg rosszabb verzió történik a városban maradok-e. Az autó nyújtottam fékezve megállt az út szélén a régi albérletünkkel szemben. Fizettem és megköszönés után kiszállva egy rövid ideig a járdán ácsorogtam. Már a taxi is elhajtott. Lia kocsija nem volt itt, ez jelenthetett valamit. Talán sikerült elrendezni a Szöszkével akadt gondjaikat. Az enyém ellenben ott állt a másik oldalon. Jake oda állította be. Kedves volt tőle, hogy elhozta nekem tőlük. Már meglódultam, hogy elsőként hozzá megyek át, de megtorpantam. Előfordulhat, hogy nincs is otthon. Így inkább eredeti tervemhez méltan a régi lakásunk felé vettem az irányt. Elővarázsoltam a kulcsom és beléptem. Pár emelet után határozottan bekopogtam, hogy hallják. Nem akartam rájuk törni, ki tudja...