Infinity (I Can't Believe It 2.)

8. fejezet

Sziasztok! Meghoztuk a kövi részt. Reméljük tetszeni fog :)

Csók :*

MyFloower&Vivi

Lia

A háziorvosom rendelőjében várom, hogy sorra kerüljék, de legfőbb kép azt, hogy Niall ideérjen. Két napja történt az eset, de egyre jobban és jobban fáj, valamint gyakorta szédülök. A telefont nyomkodom újabb sms miatt, mikor szólítanak.

– Megyek. – mondtam. Összeszedtem a cuccaim és követtem az ápolóhölgyet. Felvázoltam az esetet az orvosnak, ő megvizsgált, majd megnyugtatott, hogy semmi komoly nem lehet, de azért menjek el a kórházba és két nekem egy CT-t. Kb. húsz percet tölthettem bent, mikor kimentem ott ült Horan az egyik székben.

– Ne haragudj a késésért. Meló. – felelt minden kérdés nélkül. Nem tudtam rá haragudni.

– Semmi baj. Elméletileg nincs gáz, de el kell menjek egy CT-re.

– Oh, oké. Van még fél órám. – nézett az órájára. – Akkor menjünk is!

– Azt hittem, hogy velem leszel... – néztem rá értetlenül.

– Igen, csak egy szerződést kell aláírjak az egyik lemezkiadóval. A srácok már ott vannak. Ez nagyon fontos.

Ez nagyon fontos... – ez a mondata megütötte a fülem. Szóval fontosabb, mint én... Értem.

– Lia, gyere! – szólt nekem, mikor még mindig a váró közepén szobroztam. Megindultam.

A kocsiban ülve elkezdtem mondani, hogy mit mondott az orvos. A felületes figyelme addig tartott, míg még nem szólalt a telefonja.

– Bocsi, ezt fel kell vennem. Fontos. – már megint ez a szó. Miért fáj így? Még meg sem várta, hogy befejezzem a mondhatom, pedig most jött volna a lényeg, hogy miért ájultan el.

– Rendben. – a válaszommal sem törődött, rég a fülénél volt a készülék.

– Jaja, mindjárt jövök. Ühüm. Ja, kb. tíz perc. Max tizenöt. Jó-jó. Sietek. Csá. – dörmögte a szavakat a telefonba.

– Itt jó lesz. – mondtam, mikor a kórház elé értünk.

– Rendben. Szia Cica! – búcsúzott egy csókkal. Miután becsaptam az ajtót jól kihúzatva a motort, elindult.

Szétbassza egyszer azt a szép autót...

Idegesen léptem át a küszöböt. Egyedül.

– Szia, Josh. Nem zavarlak? – kérdeztem ajak harapva. Zavarban voltam

– Szia. Nem-nem. Mondd csak! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Lehetek bunkó? Megkérhetlek, hogy gyere értem a kórházhoz? – daráltam gyorsan.

– Jézus! Minden oké? Mit keresel ott?

– Elküldtek CT-re a múltkori esés miatt. De jól vagyok. Csak nem tudok senkit sem felhívni... És kicsit fáradt vagyok.

– Öt perc és ott vagyok. – mondta.

– Köszönöm.

Tényleg annyi időbe telt, ahogy mondta. Baromira siethetett.

– Még jött a fuvarja, hölgyem. – kacsintott rám vigyorogva, mikor kinyitotta belülről az ajtót.